Rövid, de határozott lépéseket tettem annak erányába, hogy tavaszba rántsam a nappalit (leszarom, milyen hónap van és hány fok, nekem most tavasz kell, és punktum).
Még csak az elején vagyok, de máris gyorsan lőttem egy fotót a párnákról (egy kis régi, egy kis új), mielőtt a családtagjaim mindent összeszőröznek és/vagy szétnyomkodnak a nagy seggükkel.
Ez itt most ismét egy Pinokkió-poszt lesz, mert amúgy mi a francot tudnék felmutatni egy hétfői napon, amikor még (onlájn) tanítás sincs, nekem meg semmi okom kimenni a fincsi meleg lakásból?
Azért ennyire nincs ugyan meleg, de ha már hazudunk, hazudjunk jó nagy svunggal, neszpá.
Kicsikét gombócformába öltöztem a heti nagybevásárláshoz, a fekete polárruha alatt például további három réteg van rajtam, közte egy olyan pitonmintás tunika, amit még sose látott a nagyérdemű, mert mindig csak téli alsóizének hordom rittyegő hidegek esetére.
Az őtözködési modzsómat kivitte az ablakon a hideg, pláne hogy megint délutáni műszakom lesz az oskolában, és seggenülve sokkal jobban fázom, mint általában a teremben.
Kéne varrni pár puha, meleg kardigánfélét, mert ez a legmelegebb kardigánom, amit itt láttok rajtam fent, és azt hiszem, nem kell magyaráznom, miért nem mutogatom többet. De legalább sütöttem ma már egy veknit, az is valami.
Ma ún. szabadnapom van, amikor muszáj foglalkozni kicsit derámaian lerobbant lakásunk állapottyával is. A RK tegnap hozott egy csomó dobozt, amibe bele tudom gyömiszkélni a sütőkellékeimet, és elhelyezni őket a komódban, ebben itt:
Mivel a dobozolás nem túl látványos, és én se vagyok hozzá túl elegáns, nesztek egy fotó Pociról meg az újabb készülő takaróról. Eccerű vagyok és repetitív, na.
Mint egy doboz.
Délutáni műszakos leszek az oskolában, ezt pedig akkor is papagájformában oldanám meg, ha nem azt jelentené a délutáni műszak, hogy fél egytől fél hatig ott rohadok a számítógép előtt.
“There was a glitch”, mondta derűsen a Microsoft Teams, mikor már másodszor vágott ki a rittyóba az órám közepén.
Hogy én mennyire vissza akarok már menni az osztályterembe, arra nincs kifejezés.
Eeeekkora pelyhekben esik.
Az általános szürkeségre való tekintettel nesztek némi tarka és művészien elmosódott is az archívumból.
Pipiros restaurálva és felrobbantva,
(az úri közönség kedvéért még Simone-t is felkentem a számra),
az összes díszpárnahuzat kimosva, épp szárad,
(tényleg nem tudom, miért strapálom magam, a szőrös dögök a jelek szerint így is tök jól elvannak),
fent a vendégszobában pedig a kiskomódon megszáradt másfél réteg festék, most már csak az esztétikai izébizé van hátra.
Igazán nem mondhatjátok, hogy nem törekszem. Oké, valószínűleg nem a legjobb irányba, de akkor is.
Itt továbbra is mindenki összeszőrözi a dolgokat, meg szétnyomkodja a nagy seggével, én pedig hiába strapálom magam, már megint takarítani meg mosni meg minden izét kell, és csak azért nem ordítok igazán hangosan az egész bandával, mert reggelenként bezzeg ilyen cukik is tudnak lenni, korporatíve.
Órriási szenzácijóóó, éppen világgá megyünk.
Oké, csak Szegedre, de az így szopornyica idején már valódi világgámenetelnek számít. A húgommal találkozunk, akit nem láttam több mint egy éve, de most átjön könyvtárazni az egyetemre (vannak elhivatott emberek, no), és ennek örömére hozzávágok egy családi méretű és célú szeretetcsomagot.
Ezt itt, ni:
Csokicsók, horgolt takaró, gyermekméretű arcmaszkok, polár kötényruhácskák meg más kedves és értelmetlen cuccok mellett van benne huszoniksz pár vicces zokni is, különböző méretekben. Ez, gondolom, már többé-kevésbé kereskedelmi mennyiségnek számít, de ha van a világon bárki, aki ki tudja magyarázni mindezt a szerb vámosnak, a húgom az.
“Ma te is bemész, nem?… Csokicsókot vinni a barátnőidnek a karanténba?…”
Nos.
De tényleg: ha már úgyis a Képeslapok Irreáliából sorozatban ülünk, miért kéne komolyan venni, hogy február van?
És akkor minden ok nélkül azt mondtam Pocinak, hogy “Te kis kókuszkocka!”, ő meg rám nézett, így:
Februárra se leszek normálisabb, no.
Bár mindenkinek csak ennyi baja lenne ebben a pandémiás nyomorú világban (bár nekem is csak ennyi bajom lenne!), de én ezt a ruhát egyszerűen elfelejtettem, hogy van.
A fűzős cipőt csak azért nem felejtettem el, mert mindig átbucskázom rajta, amikor a vendégszobai fogasról akarok levenni valamit.
A világnak számos csodája van, mondom én néktek, nekem például sikerült kimászni Poci alól, és viszonylag emberformájúra pofoznom magam a tanszéki értekezletemhez,
pedig a kis szőrös felség tényleg nem akart engedni.
Most persze itt horkol a hátam mögött, és nem tagadom, igencsak álmosító hatása van…
Az már többé-kevésbé ismert ezeken a tájakon, hogy annyi eszem van, mint egy vödör lepkének, de azért még mindig meg tudom lepni néha magam. Ezúttal például éppen az eszemsemmi állapotra való tekintettel még egyszer leellenőriztem, ugye tényleg délután háromtól Van Dógom, mégpedig tanszéki értekezlet. Tényleg háromtól, ezt eltaláltam. De nem ma, hanem holnap.
Ebből kifolyólag ma szabad a délutánom, úgyhogy heroikus lendülettel berohanok a székesfőfaluba Dógokért (ezúttal nem tanszéki értekezlet). Ha megszereztem a Dógokat, természetesen referálok.
A tűzdelt paidagógosz néni hazaérkezése államvizsgáról, 2021., vegyes technika (főként rongy).
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
