blabla kategória bejegyzései

Még csak harmincadika ugyan, de nincs mit totojáznom a december kiértékelésével: nem hinném, hogy túl sok minden történne még a szilveszteri visszaszámlálásig. Ma vacsorázni megyünk a barátainkkal, holnap pedig feltűnően ücsörgős és semmi-különös itthoni szilveszterezés várható. Számomra az év eleje amúgy sem januárra, hanem szeptemberre esik – ugyan bizony mi másért kezdtem éppen szeptember elsejétől ebbe a blogba?

Évet ugyan nem értékelhetek még, de hónapot igen. Meglehetősen érdekes decembert zárok, két egészen váratlan és jóleső eseménnyel: egyrészt egy kedves olvasó felismert a villamosmegállóban, másrészt pedig egy galéria tulajdonosa megdicsérte a magamvarrta ruháimat anélkül, hogy tudta volna, honnan vannak azok. Ha majd elegem lesz ebből az egész projektből, és semmi kedvem nem lesz a folytatáshoz, erre a két dologra fogok gondolni. 🙂

Egyelőre persze nem fenyeget ez a veszély, újabb összeállításokat kitalálni még mindig szórakoztató, és a rettenetes készletekből továbbra is van lehetőségem új holmikat előhúzni. (Kicsit úgy érzem magam ilyenkor, mint Dummer Auguszt, hogy “Van máááásik!”, de hát ha tényleg van. A szekrényeimben meg komódjaimban lébecoló holmik felét ha felvettem mostanáig, de talán még pontosabb, ha a harmadára tippelek.) A január persze újabb nehézségeket fog tartogatni: nagyrészt itthonülős hónapra számítok, helyenként némi vizsgáztatással. Lesz másfél hétnyi “alkotóházi” program is, műfordítás orrba-szájba, és ezalatt kisebb gondom is nagyobb lesz annál, hogy éppen mit veszek fel.  Arra egyébként sincs sok esély, hogy bársonyruhában és lakkcipőben vonuljak kitakarítani a macskavécét, de a műfordítói maraton alatt végképp nehéz lesz elérni, hogy ne ugyanabban a három kinyúlt háziruhában csámpázzak a szöveg meg a kávéfőző között. (Jobb híján tekintsük kihívásnak, és tervezzünk a szokottnál is alaposabban. Hátha mégsem sikerül halálra untatni az olvasókat.)

Egyre nagyobbra nő az átalakítandó holmik kupaca is, főként a pulóvereké. Ha nincs húsz pulóverem, hát egy se, ehhez képest alig veszem fel azokat. Kardigánként talán többször tudnám kihasználni egyiket-másikat. Emellett egyre nő azoknak a holmiknak a kupaca is, amiket szinte biztosan ki kéne szuperálnom – vagy azért, mert már teljesen elnyűttem azokat, vagy azért, mert fölöslegesen foglalják a tárhelyet ahhoz az évi egy alkalomhoz, amikor előkotrom, és jobb híján felveszem valamelyik “rút kiskacsát”, csak hogy ne ácsorogjon potyára a szekrényben. Talán januárban sikerül vennem végre egy mély levegőt, és kemény kézzel megregulázni a ruhatáram…

Merthogy természetesen ennek itt most még nincs vége. Irány a január!

Újabb hónap telt el, az elszántság még tart.

A blogolás novemberi haszna: tavaly ilyentájt szinte kizárólag krumplibarnákban, egérszürkékben és bús feketékben lődörögtem, ehhez képest viszont idén alaposan áttúrtam a szekrényt, hogy az őszvégi nyamvadást minél tarkább holmikkal próbáljam átvészelni. (A “muszáj beblogolni” mindenképpen sokat segít ebben, alig hordtam ebben a hónapban feketét.)

Emellett végre megtanultam jobb fotókat készíteni. Az eredmény most se az igazi, többször szóltak már, hogy a képről “nem jönnek át” eléggé a színek, de ezzel a géppel én sajnos nem tudok jobbat. Ebben feltehetőleg közös a felelősségünk.

Szombaton az is kiderült, hogy valószínűleg nem ártana legalább azt beírnom, mit varrtam magam a hacukáimból, még ha nem is tartok tárlatbemutatást minden egyes darabról. A továbbiakban ezt is megteszem.

Mivel megembereltem magam, és a posztokat a facebookon is megosztom (még mindig jobb bevallani az ilyesmit, mint véletlenül lebukni vele), végre olvasók és hozzászólók is vannak. Ez mindig öröm. Számítottam arra, hogy lesz olyan is, aki kiröhög – nos, olyan is volt, mindenesetre jobban örültem volna annak, ha a képembe mondja. Sebaj.

Mindenesetre töretlen lendülettel döngetek tovább, vagy legalábbis úgy, ahogyan ez az évnek ebben a szakában lehetséges…

Már két hónap eltelt, juhé, még tíz van hátra. Ebben a hónapban végre eljutottam odáig, hogy technikailag viszonylag elfogadható fotókat tudok készíteni (bár persze azért kutyából nem lesz szalonna). A hónap leginkább elgondolkodtató fejleménye viszont az, hogy kísérteni kezdett a gondolat: vajon elég lesz egyáltalán ez az év?

A kezdet kezdetén azzal indítottam, hogy nagyon sok holmim van. Nos, az azóta eltelt két hónapban rájöttem, hogy ez így nem pontos. Nekem nem nagyon sok holmim van, hanem félelmetesen, irgalmatlanul, értelmetlenül sok. És a polcaimon még a jó ég tudja hány folyóméternyi anyag, amit előbb-utóbb meg kell varrnom. Ha véletlenül beköszöntene egy olyan abszurd és szelektív apokalipszis, ami kizárólag a ruhaüzleteket törölné el a föld színéről, még akkor is el lennék látva néhány évtizedig.

Nem volt hát teljesen indokolatlan a nagy felbuzdulás, de aztán meggyőztem magam, hogy egyelőre nem érdemes foglalkoznom azzal, mi lesz tíz hónap múlva. Addig még bőven megunhatom ezt az egészet.

Meglepetések mindenesetre mindig akadnak: most októberben a bokabalesetem volt az, szépen át is húzta pár tervemet. A látszat ellenére ugyanis nekem vannak magas sarkú cipőim is, jellemzően őszi/tavaszi cipők, amiket ugyan nem hordok sokat, de az elmúlt pár hét mégiscsak alkalmas lett volna arra, hogy kivigyem őket sétálni az utcára. Hát ez a terv ugrott. Bár a bokám most már teljesen használható, még mindig érzem, úgyhogy valószínűleg tavaszig nem nagyon fogok kísérletezni magas sarkú cipőkkel, bármilyen csinosak is azok.

A jövőben a kihívásaimat is alaposabban meg kell terveznem: a padlizsánszínű kabát ugyan abszolúte kompatibilis volt a hónappal, de nem az az időjárással. Fene számított huszonnégy fokra október végén.

Mindezt leszámítva azonban továbbra is töretlen lendülettel gázolok keresztül a ruhásszekrényemen. Ha már kitaláltam ezt a hülyeséget…

A múlt hónapban annyira elmulattatott mindaz, amit “szeptemberi kihívás” címen csináltam, hogy úgy döntöttem, a hétvégi prágai kiruccanás után folytatni fogom a sorozatot.

Persze, az egészben nem lenne semmi kihívás, ha, teszem azt, egy fekete szoknyával vagy egy szürke pulóverrel próbálkoznék, úgyhogy mostantól minden hónapban egy többé-kevésbé feltűnő darabbal fogok eljátszani egy hétig. (Ez persze azt is jelenti, hogy már most félre kell rakosgatnom a megfelelő holmikat, és amíg sorra kerülnek, nem is veszem fel azokat, hadd legyen igazi meglepi.)

Októberi jelöltünk egy nagyjából gérokk szabású padlizsán átmeneti kabát, szép feltűnő ezüstgombokkal. Lássuk, mi sül ki ebből!

Egyik kedvenc elvem (az öltözködésben is) az “if it ain’t broken, don’t fix it”. A két héttel ezelőtti grazi utazásra kék-barnában mentem, ez minden bizonnyal Prágához is praktikus lesz.

Élek ugyan a gyanúperrel, hogy egy pöttyel kevesebb holmira lesz szükségem hétfőig, de a hűséges kék táskám minden bizonnyal elbírja. Meg én is.

Igaz, hogy már a bevezetőben elmondtam, mit fogok csinálni egy éven keresztül, de most, két heti móka után talán már érdemes pontosítanom azt is, amiről eddig nem esett szó.

Tehát: egy éven keresztül nem vásárolok magamnak új ruhadarabot vagy kiegészítőt, de mindennap másként öltözöm fel. Ezen belül viszont valószínűleg szükség lesz néhány megkötésre meg néhány engedményre is.

Szóval: nem veszek ruhákat. Nem veszek cipőket. Nem veszek táskát, bizsut, kendőt, sálat, kesztyűt, sapkát, semmiféle kiegészítőt. Sem boltban, sem online, sem turkálóban nem vásárolok semmit, ami ruhadarabnak vagy kiegészítőnek számít. Nem veszek varrni való anyagokat sem, sőt – cérnát, szalagot, cipzárt, semmiféle varrókelléket sem veszek.

Kivételek:

a) Vis maior esetek. Volt már olyan, hogy a buszról leszállva beakadt a ruhám, és teljes hosszában végighasadt, így kénytelen voltam gyorsan cselekedni. A gyors cselekvés egyik eredménye volt a 354. szám alatt megjelenő szoknya. Azt bizony akkor azonnal turkáltam ki magamnak egy pólóval egyetemben, hogy ne cafatokban lógó ruhában folytassam az utam…

b) Harisnyák. Ezek is nagyjából a vis maior esetek közé tartoznak. A szivárvány minden színében rikító téli harisnyáim a maguk vastag szövésével nem tartoznak a veszélyeztetettebb darabok közé, de bizony az ősszel és tavasszal hordott példányokon pillanatok alatt felfut a szem. Lehet, hogy heteken belül kifogyok belőlük.

c) Fehérnemű. E pillanatban ugyan optimistán úgy látom, hogy egy évig ki tudom húzni a jelenlegi készlettel, de ha mégsem, hát bizony muszáj lesz vennem újat az elrongyolódott darabok helyett.

d) Ajándékba kapott akármik. Egy év alatt lesz itt szülinap, karácsony, névnap, és ezek rendszerint ajándékokkal járnak. Igaz, hogy ritkán kapok ajándékba ruhaneműt, de táskát, sálat, kendőt még így is, nem beszélve a zoknikról vagy ékszerekről. A legszebb (és legértékesebb) ékszereimet mindig ajándékba kaptam. Nemigen látom értelmét, hogy, ha a felsoroltak közül bármivel is megörvendeztetnek, megcsodáljam, aztán 2014. szeptember 1-ig félretegyem azt.

e) Mindaz, ami az “uraságoktól levetett holmi” kategóriába tartozik. A barátnőim vagy családtagjaim néha kiborítják a szekrényüket, hogy megszabaduljanak a nekik már nem kellő daraboktól, mint ahogyan néha én is megteszem ezt. Ha ez alatt az egy év alatt következik be ilyesmi, úgy tekintem, mintha ajándékba kaptam volna azokat a cuccokat, úgyhogy a d) pont lesz érvényes ezekre is.

További kivétel, és azért jelzem ezt külön, mert ez már nem a muszájos kategória:

f) Amit magamnak varrok. Igaz, hogy egy éven át nem vásárolok magamnak új anyagokat ehhez, de azt sem látom magam előtt, hogy egy egész évig ne varrjak magamnak semmit. A varrás megnyugtat, kikapcsol, szórakoztat, hát nem fogom magam megfosztani tőle, ráadásul (többé-kevésbé) eleve voltak már terveim a lakásban lévő anyagokkal kapcsolatban. Igaz, félve vallom be, azokból sincs kevés. Varrnivalóból is épp úgy halmoztam fel, mint ruhadarabokból: lassan-lassan, de mindig volt hely, ahová azokat tegyem, hát elég sok van belőlük.

És a kivételekhez még hozzá kell adnom valamit, amiről az elmúlt két hét folyamán, a szekrényeim rendszerezése során jöttem rá, hogy muszáj lesz beemelnem ebbe a sorba:

g) Ha valamit jelentősen átalakítok, az a továbbiakban új darabnak számít. Nem olyasmikre gondolok itt persze, mint a méretre igazítás, hanem az ennél jelentősebb és látványosabb átalakításokra. Az elmúlt két hét alatt már megjelentek itt olyan darabok, amelyeket ugyan már meguntam kissé, de mégsem akarok igazából megszabadulni tőlük, hát kell tennem velük valamit, hogy továbbra is használhassam azokat. Ilyenkor lehet például egy átalakítás segítségével ruhából szoknya, pólóból ruha, az egyszínű megunt akármiből valamilyen dekoráció segítségével egy színesebb, szokatlanabb darab.

Pontosítások megvoltak, a visszaszámlálás folytatódik.

Amikor valaki blogot indít, azt sem árt tudnia hozzá, miért teszi, ráadásul miért éppen ezt és éppen így. Sokféle okból kezdhet újba az ember, és egy “nézzétek, mit vettem fel máma” blog esetében sincs másként. Outfit-of-the-day blogból amúgy is annyi van már, mint égen a csillag, és legalább annyiféle is. Ebben itt nem lesz semmi igazán különleges/új/szokatlan – nagyrészt dokumentálási szándékból írom, nem másért. Ezzel együtt sem árt tisztázni, mi várható, és mi nem, hátha idetéved rajtam kívül is valaki.

Dióhéjban: mától kezdve egy évig nem vásárolok új ruhát/cipőt/kiegészítőt, de ezalatt mindennap másként öltözöm fel. Nyilvánvalóan ismétlődni fognak különböző ruhadarabok, de nem fog kétszer előfordulni ugyanaz a kombináció.

Nagy feladatnak tűnik, de meg tudom csinálni. Nagyon sok holmim van. Tényleg nagyon sok. Nem dicsekvésből mondom: nem új és nem drága holmik ezek, a legtöbbjük ráadásul már a beszerzése idején sem volt igazán trendi. A ruhatáram nyolcvan százaléka turkálóból vagy valami hasonló helyről származik, esetleg saját magam varrtam ezt-azt – nem költöttem sok pénzt rájuk, de lassan húsz éve gyűlnek.

A legnagyobb probléma (bár ez persze nézőpont kérdése), hogy a ruháim gond nélkül elférnek. A kis hely némi kontrollra kényszeríti az embert, a túl nagy tárolókapacitás viszont éppen azt eredményezi, hogy irgalmatlan sok holmit össze lehet hordani, akár hordja az ember azokat, akár nem. Részben ezért döntöttem úgy, hogy nem veszek egy évig semmit, viszont ezalatt legalább megpróbálok felvenni mindent, ami a szekrényeimben bujkál. Az, hogy ezt lefényképezem és be is blogolom valahová, egyrészt abban fog segíteni, hogy nyilvántartsam, mi szerepelt már és mi nem, másrészt meg abban, hogy rájöhessek: miktől tudnék könnyű szívvel megszabadulni.

Amiket még mindenképpen érdemes elmondanom (vagy legalábbis én érdemesnek tartom tisztázni már most az elején): semmi közöm nincs a divatszakmához, valójában a divathoz is alig. Nem divattippeket akarok adni, vagy elkápráztatni a nagyérdeműt azzal, hogy mennyire értek én az öltözködéshez. Nincs szándékomban az sem, hogy minden bemutatott darabról elmondjam, honnan van és milyen márkájú. Ha van esetleg valamiféle érzelmi/vicces jelentősége, akkor persze igen, de másként teljesen értelmetlen lenne. A ruhatáram amúgy is olyan, hogy erős eufemizmussal eklektikusnak mondható, anélkül meg simán csak szedett-vedettnek. Az öltözködés számomra leginkább egy szórakoztató játék, különböző színek meg anyagok meg formák váltogatása, amikből végül (remélhetőleg) összeáll valamiféle koherens egyéni stílus.

Ja, még valami. Harmincnyolc éves vagyok és hatvanöt kiló (163 centihez, ez sem mellékes). Egyik sem zavar, és egyiket sem akarom letagadni. Nem hordok már harminchatos ruhákat, de attól még éppúgy szórakoztathat az öltözködés, mint húszévesen – sőt, az a vicces, hogy tulajdonképpen sokkal jobban szórakoztat, mint akkoriban. Közeledem a negyvenhez, de ez nem jelenti azt, hogy most már a teljes hátralévő életemet józan kiskosztümökben fogom tölteni.

És, ha már eljutottatok idáig, ez vagyok én ma reggel:

Visszaszámolás indul.