Ezúttal is csak a szokásos összevisszaság: őszelő fényei meg gyümölcsei, Csülök úr és az ő csülkei, csokicsókok, ilyen-olyan kézimunka-kellékek, na meg a collegiumi linóleumpadló, amire valószínűleg akkor is emlékezni fogok, ha már a nevemre se. Galéria!
A Repülő Kutatóval való üzenetváltásaink néha egészen kriptikusak, a múlt héten például ezt írta nekem Horvátországból, hogy “apáca gumikacsa?”, amire én elsőre csak azt tudtam reagálni, hogy “?”, de aztán persze leesett, és azt mondtam, hogy “igennnn!!!”
És lőn.
Ő már a harmadik a gyűjteményben, és az eddigiekkel nem is volt semmi gond, mert a Mozart gumikacsát úgy hívom, hogy Wolfgang, a Beethoven gumikacsát meg úgy, hogy Ludwig, de hogyan nevezzek el egy apáca gumikacsát? Dominikának vagy Franciskának vagy Benediktának vagy minek? (Különben is sült hülye vagyok ahhoz, melyik szerzetben milyen habitust hordanak milyen cingulummal.) Név viszont kellett neki, mert olyan nincs, hogy egy névtelen gumikacsát parkoltassak az ablakpárkányon. Úgyhogy végül elneveztem Chrysostomának Török Chrysostoma szóror után, aki az 1890-es években magyar irodalmat és történelmet tanított az Esztergomi Érseki Kisdedóvónóképző Intézetben, majd alig harminc évesen meghala, és aztán úgy elfelejtették, mintha sose lett volna.
Egyúttal azt is eldöntöttem, hogy valamikor írnom kell majd Török Chrysostomáról, mert az nem oké, hogy csak úgy elfelejtünk embereket, és maximum egy gumikacsa marad az emlékezetükre, az is egy olyan szobának az ablakpárkányán, amit amúgy Bűnök Barlangjának hívnak, ajvé.
Ha már szóba kerültek a világi hívságok, emlékezzünk meg az én öltözékemről is, mely a mai napon nemigen lenne alkalmas arra, hogy bármiféle apácai elvárásoknak megfeleljen.
Ha nem emlékeznétek erre a ruhára, abban nincs semmi meglepő, ezt ugyanis még februárban turkáltam, azóta meg valahogy nem került rá alkalom (és nincs ezzel egyedül a februári kupacból, de lassan mindenre sort kerítünk). Mondjuk úgy, meglehetősen limitált lehetőségeim vannak a hordására, ez egy par excellance csöcsösruha, tipikusan abból a fajtából, amiben a melleim hamarabb fordulnak be az utcasarkon, mint én saját magam, és akármilyen vén vagyok, valószínűleg nehéz lenne tartani velem a szemkontaktust.
Well, ma úgysem nagyon megyek sehová, Macival való szemkontaktusainknak pedig maximum az az akadálya, ha éppen a lézerpöttyöt figyeli. Vagy eszik. Vagy alszik.
Mivel sapkáim száma légió, nyilvánvalóan kellett egy újabb. (Egy frászt.) Természetesen állandó modellem, Boldizsár fején mutatom be, mert ugyan ősszel én ki szoktam hirdetni a sapkaszezont, de azért annyira még nincs ősz, hogy ezt saját fejűleg is megtegyem.
A technika ismerős (konkrétan a könyökötökön lehet már kinövés formájában), de a szokásostól eltérő virágocskák kerültek rá. Egyrészt mert volt abból a készleten már ebből is egy légió (egen, itt mindig mindenből túl sok van),
másrészt pedig az e tájakon szokásos hülyeség és marhaság szellemében elkapott az inspiráció, és ez jutott eszembe:
A képrészlet, gondolom, igencsak ismerős lehet, de úgysem árulok zsákbamacskát, innen van. Nem akartam én reprodukálni azokat a rózsákat, Isten ments, de akkor is miattuk kerültek épp ilyen virágocskák a sapkára épp ilyen színekben, és innen már nemigen volt megállás. Nem is igen lesz. Nincs mese, no, ezennel megnyitom a Firenzére készülődés évadát. Errefelé ez is nyilván a “kuss, én így szállok le a bicikliről” szellemében fog működni, mint minden más szokott, de már tele van tervvel meg ötlettel a padlás, és miért lenne az ember lányának blogja, ha nem azért, hogy ide ömlessze azokat.
Attól tartok, afféle érzelmi és kreativitási hullámvasút előtt állok, de már megvettem rá a jegyet, úgyhogy jöhet a hűűűű, áááááá, hűűűűű, ááááá, és megintelölről.
Itt továbbra sem megy kárba semmi, csak veszendőbe. A mai fotó voltaképpen tegnapi, mert vasárnap is őtözködős blog vagyunk mink ezen a tájon, legfeljebb eltesszük a képet későbbi felhasználásra.
Bótba mentünk, mert a RK igen rövid ideig tartózkodik itthon, szombaton tért vissza a horvát szigetről, ma pedig már megy is tova Lengyelország irányába, hogy aztán szerdán visszarobogjon, és csütörtök-pénteken egy monstre konferenciát vezényeljen le szervezői oldalról. Én ugyan továbbra is el tudom látni magam autó nélkül is, de Maci kedvenc eledele* az Aldiban lakik, és az gyalogláb félnapi program lenne, szóval elmentünk cicapapiért. Konkrétan egész szeptemberre elegendő adagért, mert ha továbbra is ilyen hektikus az élet, az a biztos, ami már a kamrában csücsül.
Mivel délután afféle szordínós családi eszemiszom volt a szomszédban, valamikor három óra tájt így nézett ki a teraszon az asztalom, ni:
Három tepsi kenyérrudacska (egy negyedik tepsinyit a RK visz magával), a sapka, amin dolgoztam (azóta már elkészült), plusz a helyi zsibin vásárolt matchboxok a legifjabb résztvevő számára.** Ott azt a feketét sikerült is azonmódulag gajravágnia, egy különösen vad rali közben leszakadt az alváza és tengelytörést szenvedett. Azzal vitték el, hogy “majd apa megjavítja”. Én mindezt angyali derűvel szemléltem, mert onnantól, hogy odaadtam, már nem az én reszortom, mit csinál vele, meg különben is matchboxot én három fontos kritérium alapján szoktam megvenni a zsibin: a) legyen meg és forogjon mindegyik kereke, b) legyen elég masszív, lehetőleg fém, c) ne kerüljön többe háromszáz forintnál. Mint látható, a kritériumaim leginkább azt célozzák, legyen minél nehezebb gajravágni a kiskocsikat, de ha véletlenül mégis összejön, hát akkor is veszett több Mohácsnál.
Hát így. Most pedig hétfő, és nekem rendszert kell kopácsolnom az életembe, ami ezúttal valóban kihívás lesz, mert máskor úgy várom az őszt, mint a Megváltót, jer tancsitancsi meg az összes vele járó kellemes és kellemetlen dolog. Engem tényleg az órarendem tart kordában, olyanom pedig idén nincs. Sebaj, megoldjuk.
* Őszintén: nem biztos, hogy az a kedvenc eledele, mert nem nagyon kap mást. Azt viszont minden macskatartó tudja, hogy addig van jó világ, amíg a macska meg akarja enni azt, amit elérak az ember. Ezt meg akarja enni, úgyhogy nekünk egyelőre jó világ van.
** Zsibi utoljára tavasszal volt, de azóta nem találkoztunk a gyerekkel, és addig akartam odaadni, amíg még érdemes. Olyan gyorsan nőnek ezek, mire kettőt pislantok, már csajozni fog és tetováltatni akar, de mindenekelőtt nem fogják érdekelni a matchboxok.
A mindennapok apró örömei: város eső után, horgolófonalak, kopasz barackok, szőrös lakótársam csiriz üzemmódban, a színes véletlenek összjátékai na meg Professor Krtek, akit úgy itthon felejtettek, mint a huzat, és nekem kellett meginvitálnom egy kávéra, hogy ne duzzogjon. Galéria!
Ki vagyok én, hogy lábbal tapossam a saját tradícióimat, he? (Informatíve: ez itt a tavalyi, ez meg a tavalyelőtti, ez meg a három évvel ezelőtti felvonás.)
Úgyhogy itt van ez.
Meg ez.
Meg ez.
Idén is jól kinézünk, hehh.
Úgy éljek, én is szeretném abbahagyni már a nyafogást, de ez elviselhetetlen, na.
Jó eséllyel feltűnnek még itt a közeljövőben olyan holmik, amiket “eddig még ezt nem is láttam” címkével tudnának ellátni, akik excel-tábla szinten ismerik a komplett ruha-, cipő-, táska- és kiegészítő-táramat – nyugtassatok meg, hogy nincs köztetek ilyen -, de azok mind régi, esetenként akár több éves beszerzések is lehetnek, amiket egyszerűen elfelejtettem beblogolni.*
Új holmit viszont egy ideig biztosan nem veszek, úgyhogy ezt még mindenképpen bemutatom. Az eperjesi plázában(!) vettem ezt a szatyrot egy Medicine nevű lengyel cég boltjában (ők se fizetnek a reklámért, nyilván), mert nem tudtam ellenállni neki.
Nem állítanám, hogy ilyen holmikkal van tele a ruhatáram, sőt, azt sem, hogy általában vonzónak találnám az efféle cuccokat, azt meg pláne nem, hogy bármikor elkap egy impulzusvásárlás(!) egy plázában(!), és veszek egy szatyrot(!), de ezt akkor sem tudtam otthagyni. Még belső zsebe is van!
Mi sem jellemzőbb, hogy az volt róla az első gondolatom, “úúúú, majd ebben fogom bevinni a zéhákat meg a dolgozatokat, úúúú”. Aztán persze eszembe jutott, hogy arra még jócskán várni kell, mert az egész őszi félévet fizetés nélküli szabadságon töltöm.
Ez az ősz hülyébb lesz bármelyik eddiginél, és én épp eléggé szorongok tőle, ráadásul most vettem hozzá egy olyan szatyrot is, ami kábé úgy fest, mint egy női szimfonikusmetál-zenekar lemezborítója. Ááááá, lőjön le valaki.
* Ez nálam sajnos bármikor megeshetett. A szopornyica ideje alatt különösen.
Mostanra már szinteszinte elegem is van az otthoncsücsüből, bár ezt kétségkívül nehéz elképzelni.
Meglesz még ennek a böjtje, hajaj, de mennyire meglesz.
Én ugyan már tegnap erőst itthoncsücsü hetet jövendöltem, de afféle váratlan módon tegnap estére is lett programom, Fis úrhölgy ugyanis mintegy a semmiből rámcsippantott, hogy nem akarok-é színházba menni itt loco. Nyert két jegyet az Üvöltő szelek musical-változatára, és olyannyira későn kapta meg róla az értesítést, hogy már nem ért rá senki más. Nos, én speciel ráértem, úgyhogy előbb ittunk egyet a Barlang kertjében, aztán eltotyogtunk művészetet nézni. Két felvonás, közte szünet, és ez most nekünk különösen előnyös volt, mert az adottságokat kihasználva igencsak angolosan és hirtelen leléptünk az első felvonás után, hogy inkább visszamenjünk inni a Barlang kertjébe.
Nem állítanám, hogy megbántuk az első felvonás végignézését, azt például mindketten megállapítottuk, hogy muszáj lesz újraolvasnunk (sokadjára) az Üvöltő szeleket, ami mindig pozitív végkimenetel ilyen esetekre. Olvasni jó. Igaz viszont az is, hogy azért akarjuk újraolvasni, mert most meglehetőst zavaros érzéseink vannak vele kapcsolatban. Mint angolos távozásunk közben mondám, van olyan értekezlet, aminek egy e-mail-nek kellett volna lennie, na hát ez itt most egy olyan darab volt, aminek egy lemeznek kellett volna lennie, és én sose gondoltam az Üvöltő szelekre úgy, mint amiben önelégült millenialok nyafognak összevissza, most viszont, izé. Az ironikus távolságtartás számos sztori esetében lehet teljesen legitim megközelítés, de ha az Üvöltő szelekből kiveszed a sötét szenvedélyt, hát mi marad belőle, bölcsészfejű férfiak állnak mezítláb a színpadon basszusgitárral, meg jó egyensúlyérzékű nők nyomkodnak zongorabillentyűket a nagylábujjukkal (mindkettő megtörtént), te pedig csak nézel, mint Rozi a moziban.
Pl. így:
Ezt a képet Fis úrhölgy lőtte rólam este, és úgy gondolom, mára extrán megfelel. Ma én úgyis valamelyik paplanruhámban maszogok a kánikulában, és ilyen vicces arckifejezésem se lesz.
Ha már egész évben csak egyetlen fesztiválra utazik el az ember, adjuk meg a módját. Bor, kaja, sziszák. Galéria!
Na így néztem ki én máma a Curry Palace teraszán (Szabolcs település, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Szabolcsvezér útja – nem viccelek, tényleg ott van), mielőtt megettem volna a legjobb vajas csirkét, amit étteremben hoztak elém.
A ruhát csak a móka kedvéért ma reggel turkáltam a bényei turkálóban.
Döbbenetes, legutoljára május 22-én vettem bármi olyat, ami külön bejegyzést érdemelt, a pöttyöskéket például csak úgy elszotyogtattam ide-oda a mindennapi posztjaimba. Mindenesetre ezen a héten megint volt néhány shoppingolós felvonás az életemben, úgyhogy beszereztem egy csomó mindent. Jelentős részük piros, és még olyan is van közte, amire tényleg szükségem van, de azért itt ez a seregszámla elég sajátosan fest: első pillantásra ezúttal is nehéz eldönteni, éppen mennyi idős lehet az, akinek ilyen cuccokkal sikerült hazaállítania. Ez engem mindig elszórakoztat.
Az összes izéből nyilván a zenegépecke volt az, amire valóban szükségem van, mert én anélkül tényleg meg vagyok lüve. Hát most már kevésbé vagyok meglüve. Ezen túl viszont akrilfestéktől körömlakkig és a kedvenc téli mécseseimig tényleg van itt minden. A jól bevált kistáskából szereztem végre egy piros példányt (röhögni fogtok, de ezt konkrétan ebben a faluban sikerült, ahol amúgy lakom). Restaurálni kell a pipirost is, aztán az állapotok fenntartásához kell nekem egy színvédő balzsam, és az éppolyan csúful elfogyott, mint a hajfesték. A rózsaszín plüsshörcsög egyébként nem az enyém, hanem Macié, mert mi ilyen jófejek vagyunk, biza.
A kitűzőket pedig tényleg csak azért vettem meg a Parti Medvében,
mert csak.
Én kéremszépen ezen a héten takarítottam, meg mostam is, sokat, ja meg sütöttem kenyérrudacskákat és vekniket és foccacciát, és horgoltam, meg varrtam, meg főztem, meg piacoltam, de még csajbuliban is voltam. Vajon miért érzem mégiscsak azt, hogy nem csináltam ezen a héten semmit se, csak próbáltam aludni, de nem hagytak. Ja, talán mert most is én vagyok a reggeliztető szobaasszony vagy mi. Galéria!
Bevált dolgokon nem változtatunk, amíg nincs miért.
Persze fázisfotókat is akartam csinálni, de aztán elkapott a gépszíj. Íme a tészta másfél napi hűtőben kelesztés után,
és a kenyérzsák a “szedjük össze a szajrét” fázisában.
Mivel ma este a baratináimmal hepajgok (ez egy másik szortiment, mint a két héttel ezelőtti, egy partiállat vagyok, na), letotyogtam a piacra kecskesajtokért. Egy doboz Gömböcske meg két doboz krémsajt, az egyik tökmagos, a másik meg zöldfűszeres-fokhagymás.
Remélem, ha bármelyiküknek is randija lesz az iccaka, egy mediterrán illetővel lesz.
Ha lesz hozzá érkezésem, délután át is öltözöm a pártihoz, de most egyelőre elpattogok a mosogatnivaló irányába, plusz kenyérrudacskákat sütni, mert ha valami bejött, azon nem változtatunk.
A RK tegnap délután feltarisznyálta Emesét, aztán egy teljes hétre lelépett Zebegénybe. Ez így önmagában nem lenne nagy cucc, az a pasi annyit megy körbe, mint egy Hajdú mosógép, csak a csempéket nem veri le a falról olyan szépen. Ámde ez most egy mérföldkő vagy mi, eddigi élete legkomplexebb hepaját zárja éppen, mert idén jár le az a projektje, amiben ő volt a főnök, és amibe belement öt év munka, nyolc válogatott munkatárs a szélrózsa minden irányából meg az Európai Kutatási Tanács számos eurói. Nagyon számosak. Sok nullával.
Ezek után (gondolom), abban sincs semmi meglepő, hogy drága varacskos Emesébe tegnap nem csak a szélrózsa minden irányából érkező kuticsopy tagjait zsúfolta bele, hogy több fordulóval felfuvarozza őket a dombra Zebegényben, hanem tizennyolc üveg bort is. Én, mint hűséges, odaadó és gondoskodó feleség (haha) úgy gondoltam, küldök vele a borhoz pár kenyérrudacskát is, amit tegnap dobtam össze hidegen kelesztett tésztából, ezzel a két kezemmel.
A fél fogukra sem lesz elég, de a gesztus a fontos, nem a mennyiség. Ehhez a gesztushoz viszont akkor már kéne valami hordozóeszköz is, mert ha a RK-ra hagyom, ő belebassza egy vászon konferenciaszatyorba, amit 2019-ben hozott Krakkóból vagy 2015-ben Tamperéből vagy… á, van itt választék húsz évre visszamenőleg, annyi konferenciaszatyor van a házban, mint a nyű.
Én úgy gondoltam, adjuk meg a módját. Igaz, ez az “adjuk meg a módját” nálam úgy kezdődik, hogy “végy egy használaton kívüli konyharuhát, egy fél pár cipőfűzőt, és halászd elő azt a ragasztófátylas anyagdarabot, amiből anno leveleket gyártottál a kerti abroszra”.
A lehető legegyszerűbben akartam megoldani a feladatot, de azért egy ilyen izére ráfér némi dekoráció, és ha kenyérzsák, akkor szívek. Rá is vasaltam a konyharuhára kettőt a kockás anyagból,
aztán kis lépéshosszal lecikcakkoltam őket Erikkel.
A kenyérzsák “korcához” csak visszahajtottam és levarrtam a konyharuha szélét, nem nagy etvasz.
Végül pedig összevarrtam a zsák oldalait, így ni:
Cipőfűzőt bele, aztán a kenyérrudakat.
Nettó félóra munkával nem is rossz.
U. i.: Mivel a kenyérrudakról is érkezett kérdés, íme a recept. Lehet nagyon flancos is, kovásszal meg mindennel, de most egy olyat csináltam, amihez csak instant élesztő kell. Meg idő.
Hozzávalók:
Az összes hozzávalót beledobtam a dagasztógép táljába, simára gyúrattam a géppel, gömbbé formáltam, aztán beletettem egy kiolajozott tálba, aminek fedele is van. Két óra kelesztés után betettem a hűtőbe.
Másnap két órával sütés előtt kivettem a hűtőből a tésztát, hogy felengedjen, majd kétfelé osztottam, hosszú rudakat sodortam mindkét darabból, azokat kábé 15-15 részre vágtam. Begyújtottam a sütőt 230 fokra, bekészítettem egy sütőtepsit. A kenyértészta 30 darabkáját kisujjnyi vastag rudakká sodortam, rápakoltam két szilikonos sütőlapra (valszeg a sütőpapír is megteszi), és amikor a sütő bemelegedett, szilikonostól ráemeltem az egyiket a forró tepsire. (A sütőm ugyan alul-felül süt, de nem akartam betenni mindkettőt egyszerre.) Lepermeteztem a sütéshez használt virágspricnivel a rudakat, majd bedugtam a tepsit a sütőbe, utána fújtam a spricnivel még néhányat. Amikor az első adag megsült, rácson hagytam őket kihűlni, a tepsibe meg beraktam a második adagot.
Sütő- meg liszt- meg időjárás-függő, meddig tart, hogy pirosra süljenek, nekem általában 15-20 percbe telik, de 10 után már megnézem, és kap még a virágspricniből néhány löketet, attól lesz ropogós.
Ne hazudjunk, egy délután-estét a székesfőfaluban töltöttem, de a dolgok nagy rendszerében ez nemigen számít, mert amúgy itthon voltam egész héten. A hetedik takaróval kiegészülve, ráadásul. Galéria!
Néhány évente elmegyünk reggelizni a Christine-be,
és olyankor mindig megígérjük magunknak, hogy a következő még idén lesz, nem pedig vegyük 2026-ban. Eddig még ugyan sose sikerült betartani, de a remény hal meg utoljára, ugyi.
Következőkor én is rántottázni fogok. Remélhetőleg még idén.
Tegnap el kellett búcsúznunk Lócitól is. Egymás után álltak le a szervei, már nem tudott sem enni, sem inni, sem vécézni, és hiába mondogatjuk magunknak, hogy valójában már jó ideje kölcsönidőn létezett, attól még éppolyan szomorú az egész. Szegény anyósom, ő sírt leginkább. Amennyi energiát, szeretetet és törődést kapott tőle ez a macskaállat, amióta három és fél éve kiadtuk neki dajkaságba, annyiból romjaiból is fel lehetett volna építeni Karthágót.
Ez a kép alig egy hónapja készült, miután Lóci megfegyelmezte a kertszomszéd Zsálya nevű kutyáját, és olyan büszke volt magára ettől, mintha talált volna egy új szőnyeget, amit még eddig sose pisilt le.
 | mák - Jóleső Január 2026/1 –… |
 | Vég Anett - Jóleső Január 2026/1 –… |
| Vég Anett - 13/123 – Mos |
| mák - Adventi dekkolás 2025/7… |
| Vég Anett - Adventi dekkolás 2025/7… |
Minden nap más - mindennap más 