Ez itt most nem a LaFontaine-féle hegedülős tücsök, hanem a Családi körből az a példány, aki átveszi a birodalmat, mikor már mindenki elaludt. Na hát ezt szoktam én csinálni otthon, úgyhogy miért csinálnám másként, amikor épp afféle ideiglenes-otthon vagyok.
A kiindulópontot persze nem volt elég eszem lefotózni, de ilyesformán festett a polcunk a La Casinában, amikor a RK bevonult a retyerutyáinkkal.
Aztán pedig jöttem én, mint a talajvíz.
A jelen állapotot azért mutatom be, mert az advent már ott harangozik a kert végében, és sejthetitek, hogy az mit fog jelenteni akkor, amikor nekem itt nulláról kell majd feldekkolnom mindent az egyeurós bolt, a végkiárusítós turkáló, a sarki kínai üzlet, a kert kósza ajándékai és a hobbiszatyrom segítségével. (Azt ugye nem gondoltátok, hogy idén csupán azért elmarad az adventi dekkolásos sorozat, mert éppen Firenzében vagyok?) Izgi lesz, de még milyen izgi.
Ez most még egyelőre afféle igencsak szordínós őszi változat, az kiindulóponthoz képesti újdonságok közül az ágat a Ciarán nevű vihar adta, a madarakat magam hoztam, a többi meg rendezkedés és Ikea. (Igen, a RK-nak kellett egy borállvány, éppúgy, mint ahogy nekem meg kellettek a dobozok.) A karácsonyi dekor viszont tényleg izgi lesz, mert fennállásom óta először áll rendelkezésemre valami kandallópárkányra emlékeztető akármi, ahová nem mászik fel macska, és nekem, talán mondanom sem kell, Terveim vannak.
Azt add meg nekünk, ma is, Uram. Az Úr persze nem fog ennyitől a fejemre ejteni egy cipót, úgyhogy most esmég kenyeret sütök. Persze, elmehetnék a boltba is, továbbra is csak 2,2 km oda, ugyanannyi vissza, de még mindig abszurd öröm tölt el attól, amikor csak úgy a kezem alól kinő egy tálca friss zsemle. A múlt csütörtöki vendéglátás alatt nem jutott eszünkbe fotózni, de vendégek szerencsére megtették, szóval itt a bizonyíték:
A tegnapi nagy csámborgás után ma amúgy is itthoncsücsü napot tartok hajrobbantással meg minden, mert holnapra viszont igen durva terveim vannak az Arno bal partjával és ilyen-olyan templomokkal kapcsolatban.
A fotó elkészülte után öt perccel amúgy akkora zuháré indult meg odaki, hogy csuhaj. Jobb is, ha ma itthon maradok, és soraimat rendezgetem.
Jellemző, de még mennyire jellemző: árucsere előtt éppen egységesen minden négy euróba kerül a firenzei turkálóban, én meg a rengeteg eszemmel a következőket válogatom össze: egy cicás piros pizsifelsőt (ezt már láttátok), egy baltával ácsolt házivarrott szoknyát extrán elkefélt derékpánttal,
egy puha-formátlan-hosszú szürke pulcsit,
meg egy Charles Vögele öregasszonykabátot.
Ez ugyan a férfiholmik között volt, de azt mondtam, ne vicceljetek velem, nyuszik, én ezt már ismerem, minden mámi ilyet kap fel Tafelspitz-ober-Donauban, amikor kiviszi reggel pisikélni Prinzessin von Blaufusekli nevű mopszát.
A RK is kapott egy úgyszintén négyeurós pulóvert a férfiúi részlegről, amiről persze kiderült, hogy 80% gyapjú és Aigle márkájú. (Ez annyit tesz, hogy még az árleszállítás előtti 23 eurós ár is egészen jutányos lett volna.) Nem igazán cserébe, hanem csak úgy hirtelen ötletből, de roppant kedvesen vett nekem a szombati csámborgások alatt egy pár cipőt.
Ez nem igazi Clarks, hanem egy Sabatini nevű cég koppintása, de ugyanolyan sivatagi bakancs, még a bokicáját is éppúgy töri az embernek, mint az eredeti az első néhány hordáskor.
Indiánnak viszont lenni tapasztalat. Meg sok ragtapasz a nesszeszerében. Sálálá.
Miután minden előzetes terv nélkül megtámadtam a böhöm nagy Santa Maria Novellát, szerdán úgy gondoltam, most pont az ellenkezőjét csinálom: tervvel készülök és valami kicsike templomhoz.
El is olvastam mindent a Sant’ Ambrogio templomról, incl. mind a két alkalom, amikor megtörténe benne az eucharisztia csodája, valamint hogy nagyjából minden oltárkép-festményük ugyanazt az utat járta be: megrendelték, felrakták, csodálták, aztán jött valaki, aki elvitte egy nagyobb-menőbb templomba, végül pedig mindegyik az Uffiziben kötött ki. Még azt is megnéztem, van-e bármi információ nyitvatartásról (minden nap 10:00-22:00 között), vagy belépőjegyről (nem volt).
Egyetlen dolgot nem mondott el nekem az internet, ezt:
Látjátok az ajtón azokat a papirosokat? Na, azok azt mondják, hogy bocsi, hívek, éppen restaurálunk bent valamit, a reggel 9-es miséket a Santa Crocéban keressétek, valamikor decemberben újra nyitunk, köszipuszi.
Már megint úgy éreztem magam, mint valamikor a kétezres évek elején a Corona nevű vonaton, ahol a kalóz kioktatott minket, hogy az nem úgy van ám, hogy megnézzük az információkat az interneten, hanem el kell menni az ádzsenciába, ott majd megmondják. Úgyhogy (váratlan fordulat) elmentem a bolhapiacra.
Nem vettem semmit, nyugi. De azért lőttem nektek képeket.
Venni, a rendes piacon vettem valamit. Fonalat. Ebből a sokféléből ezt a három kicsi motringot.
Igen, nem kell emlékeztetnetek, úgy jöttem el hazulról, hogy nem veszek fonalat. Végül is, majdnem egy hónapig sikerült is betartanom…
Mivel elbambultam kissé önfotó-ügyben, Pamela még azelőtt betolatott kis talicskájával a szokásos falam elé, mielőtt annyit mondtam volna, bikmakk. Nédda.
Maci egyébként ezt nézi:
A világ továbbra is “fene a jódolgunkat” állapotban van, mert én meg ezt nézem:
Kezdjük onnan, hogy azért a sorszám, mert még visszamegyek, ez ugyanis nem volt tervbe véve, pontosabban de, csak éppen nem tegnapra. Tegnap én mindenféle cél és terv nélkül indultam bele Firenzébe, mert megtehetem, és az ilyesmik hozták eddigelé a legjobb eredményeket.* Tulajdonképpen három megállóval előtte szálltam le a 11-es buszról, és eleve azzal, hogy “oké, itt jó lesz, nem akarok elmenni a Santa Maria Novelláig”. Aztán mentem összevissza (én még mindig nem tudom, merrefelé tartok Firenzében, amikor elindulok, de ez nem különösebben zavar), és ez addig folyt, hogy egyszer csak itt álltam, ni.
Oké, mondtam, tekintsük úgy, hogy ez egy ún. predesztináció, nézzük meg, mivan.
Na mármost vagy ők nem voltak teljesen pontosak abban, milyen feltételekkel lehet bemenni, vagy én vagyok kótyább a szokásosnál, de volt egy olyan opció, hogy bemehetsz imádkozni csak úgy, nuku templomlátogatás. Perfetto, mondtam én, úgyis lenne ezügyben teendő, anyám éppen egy durva fogászati hacacáré közepén van, én Firenzében, szóval akkor megtárgyalom ezt az Úrral, kérem, köszönöm, ámen, majd később visszajövök nézelődni is.
Ahogy azt Móricka elképzeli. A kerberosz néni az ajtóban úgy hajtott el, mint a sicc, belépés csak jeggyel, ott a pénztár, hét euró ötven. Erre persze lehetett volna azt reagálni, hogy akkor dugjátok fel a seggetekbe a komplett Santa Maria Novellát, én viszont ehelyett jámboran megfordultam, és odakutyagoltam a jegypénztárhoz, miközben szózatot intéztem az Úrhoz, hogy nem adod magad olcsón, hejj, amikor be akarok menni a házadba beszélni veled.
Gyerekek, a legjobban elköltött hét euró ötven volt, amióta Firenzében vagyok, bár erős a mezőny, tegnapelőtt vettem egy félkilós Grana Padanót (DOP) hat harmincért az Esselunga akciós konténeréből.** A kerberosz néni előrántott egy lefóliázott kartondarabot, amin elmutogatta, hogy templom, kiskerengő, nagykerengő, refektórium, múzeum, én meg már rögtön tudtam, hogy mivel töltöm életemből a következő két és fél órát, esetleg hármat, de ki számolja.*** És lőn.
Az Úrral viszonylag gyorsan lerendeztem a dolgokat, kértem egy kis támogatást a családomnak, különös tekintettel az épp folyamatban lévő fogászati hacacárékra, valamint megköszöntem neki Firenzét – azt is, hogy létezik, azt is, hogy most éppen én is benne vagyok, valamint azt, hogy nem hótt meg háromévesen torokgyíkban az a számtalan festő, szobrász, sajtkészítő, balett-táncos és kőfaragó, akik miatt érdemes ide jönni. Aztán nekigyürkőztem a lődörgésnek.
Ez itt továbbra sem lesz turistablog, mert nincs okunk rá, amióta a seggünk alatt az internet, fél óra alatt annyi információt összegyűjthettek a Santa Maria Novelláról, amennyinek a feldolgozására további hetekre lenne szükség, a képek is jobbak, mint amiket én lövök, de azért persze kaptok fotókat is. Mindenekelőtt viszont szeretném leszögezni, hogy Firenze és az ide látogatók egyaránt el vannak kényeztetve, de piszkosul. Amíg én ott bent lődörögtem, jóformán alig voltak mások rajtam kívül, mert annyi más híres látnivaló is van a városban, a Santa Maria Novellát főként szelfizéshez használják a turitnyák, ma is billegett ott egy csomó bige a napsütésben, miközben a faszijaik a megfelelő szögből csattogtaták az okostelefonokat, úgy, úgy, emeld még feljebb az állad egy kicsit, tökéletes. Pedig bent a templom annyira tele van az elképzelhető legtöbb mindennel, hogy azt hiszem, ez a fotó mutatja meg leginkább, mennyire.
Másutt egy egészen épen maradt tizenhatodik századi freskót bársonykötelekkel kerítenének el, itt meg eléje baszarintják a tűzoltó-készüléket, mert ugyanazon az udvaron van még további ötven darab freskó, és azok nagyobbak és jobb állapotban vannak.
Az udvaron.
A templomban önmagában is el lehetne tölteni három-négy órát csak azzal, hogy az ember végigböngészi az összes akármit, amit a tizenharmadik század óta belehurcoltak és -építettek. Itt-ott szinte látod magad előtt a mestert, amint a fejét vakarja, na ugyan hol találunk egy üres likat, ahová besuvaszthatnánk egy Sforza sírját vagy egy Ghirlandaio-freskót.
És akkor még ott van a múzeum, ahol nincs sok holmi ugyan, de akkor is, frissen restaurált Uccello-freskók meg ereklyetartó faszobrok meg hímzett miseruhák és aprólékosan szőtt oltárterítők vannak csak úgy mellékesen odasuvasztva, mert a templomban már nem fértek el.
Ja, és a Spanyol Kápolna. Oda is vissza kell menni.
Aztán végül persze kijöttem, mert tényleg csak kis dózisokban lehet fogyasztani ezt a rengeteg mindenfélét, és mentem még pár kört a városban, majd (tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő módon) kilyukadtam egy turkálóban, ahol ma minden négy euróba került, de erről majd később mesélek. Mindenesetre a napom pont ott ért véget, ahol elkezdődött, busszal meg a Santa Maria Novellával. Jaja, ez ugyanaz a templom, csak a túlfeléről nézve.
Szeretem a keretes történeteket, na.
* Eddig már kétszer faragtam rá arra, hogy célzatosan elmegyek valahová, ahol aztán kiderül, hogy az adott izé aktuálisan nem agnoszkálható, egyszer a fiesoléi piac volt ez, egyszer meg a Santa Croce előtti nagy horgolttakaró-kiállítás, az utóbbi helyett viszont teljesen véletlenszerűen sikerült belefutni a Santo Spirito előtti bolhapiacba, amit havonta egyszer tartanak. (Igen, a két templom és a két tér két gyökeresen eltérő helyen van, az Arno két különböző partján. Mit gondoltatok, mitől van nekem folyton bokáig lejárt lábaksz?) Uhh, ezekről is írnom kell majd, figyelmeztessetek, ha elfelejteném.
** Azok veszélyesek. A konténerek is, a sajtok is.
*** Vakációban csak szökőnapokon hordok karórát, mert minek, most pedig annyira vakációm van, amennyire ez csak elképzelhető, élek a világba bele, a telefonom meg egy krumpli a táskám alján, és pont ott van a legjobb helyen, csuhaj.
A nyavalyás ködre és szitálásra adott válaszaim nem túl bonyolultak, csokit eszem és teát iszom, valamint belecsavartam magam a rókás pokróckámba. Ja, meg beblogolom a múltkor beharangozott virágocskás merényletet.
Ha valaki belép a verandánkra, jelenleg ezzel találja szembe magát.
Az ott lent balra Macinak a cicafüve. Már érkezésünk után néhány nappal felfedeztük a legközelebbi állateledel-boltot, ami alig másfél kilométerre van innen, és onnan hoztam ma széles hátamon szárazpapit, nedves papit meg újabb tálka cicafüvet. Mindenesetre a kezdetekben ott azon az asztalkán nem volt semmi, amíg az első kertkirándulás közben össze nem gyűjtöttem dekorációs céllal egy csomó ágat.
Azt talán mondanom sem kell, hogy nem csak a száraz ágakat virágoztam fel Zajos Tücsök segédletével, de az asztalkán lévő kerek terítőt is én ütöttem össze. Mégpedig, hiszitek vagy sem, három sort és a lezáró cakkokat leszámítva, amiket már itt adtam hozzá, az egészet útközben horgoltam meg, amíg Emese elhozott minket Szentendréről Firenzébe.
Bizonyítékom is van rá, hejj.
Ez itt én vagyok Emese hátsó ülésén, balra lent Tökösboci hordozójával. Középen meg a Terítő, ami ekkor még csak kábé annyi volt, hogy Ter.
A felvirágozott ágakat biztosan itt hagyom, a terítőről még nem döntöttem, de feltehetőleg azt is. (Igen, így hagyok én magam után nyomokat a világban.)
Ez egy olyan hét volt, amikor hun az oldalamon döglöttem, és közben új horgolásmintát tanultam, meg a régi horgolásokat buzgeráltam, hol pedig húszfokos emelkedőkön döngettem fel-alá Fiesoléban. Közben pedig hol derű volt, hol ború, hol meg egyenest zápor és szivárvány. Az első képtől vagyok a legboldogabb, ugyanis azt már tudtam elméletben, hogyan szüretelik az olajbogyót, de most láttam is élőben, váu. Galéria!
Gondolom, a virágocskás hűtőmágnesek elfedték kissé a tényt, hogy ma még asse blogoltam be, mi van rajtam. Nos, a délelőttöt nyafogóruhában lébecoltam át, mert estére kell kivágnom a magas cét, már amennyire ez jelenleg éppen telik tőlem. Nédda.
Mindehhez még valószínűleg előkotrok egy sálat is az időjárásra való tekintettel, de én kérem vacsorára vagyok hivatalos. San Domenicóba, ami ugyebár a hegyen túl van. Gyalogláb. Setétben. A RK konferenciahaverjaival, akik úgyszintén repülő kutatók, fejenként legalább öt kötettel per kopf, a szélrózsa minden irányából összevissza.
Aztán meg itt vagyok én, aki amúgy kinevezett főiskolai tanár vagyok és szakfelelős egy ún. vezető magyar egyetemen, PhD fokozatom van irodalomtudományból, ahhoz kapcsolódóan a három vagy négy legjelentősebb szakértő között vagyok egy közepesen obskúrus témában, saját polgári nevem alatt három kötettel rendelkezem, valamint több alkalommal is publikáltam verseket és szellemes esszéket olyan kicsinke folyóiratokban, mint például az Élet És Irodalom meg a Korunk. A délelőttöt viszont csüdig horgolófonalakban gázolva töltöttem egy firenzei erdőszéli kulipintyóban, koreai krimisorozatokat vizonálva, miközben menstruációs görcsök csikarták a jonhomat.
Még beküldök a kontyom alá egy löket grappát a miheztartás végett, aztán nekigyürkőzöm a terepsétának, aminek a végén a témáiktól felajzott történészek és Chianina marhából nyesett T-bone sztékek várnak, remélhetőleg további grappákkal. A telefonomon ugyan van lámpa (hé, a Nokia a legkeservesebb nordikus telekre is készült, egy ehhez hasonló telefon fényénél fél tucatnyi erasmusos vendégtanarat levittem egyszer egy tóparti szaunától Turku-külsőig), de azért viszek magammal egy ledes rénszarvast is a világítás végett. Merthogy nyilván azt is hoztam magammal ide, a reneszánsz bölcsőjébe és a tizenakárhány fokos kaptatók közé.
Helyszűke és reális megfontolások miatt nem hoztam magammal sem Eriket (ezt sajnálom kissé), sem Bélát (valljuk be, addig jó, amíg ez így esett), ámde itt van Zajos Tücsök, ami a ragasztópisztolyom. A múltkor mutogattam nektek azt is, az énfajta hörcsögöcskék milyen virágokat horgolnak a fonalmaradékok maradékainak maradékaiból – nyilván behajintottam pár maréknyit a hobbiszatyromba is, hátha meg tudok szabadulni tőlük. Adjuk hozzá még azt, hogy a La Casinában van egy hűtő, én pedig megtaláltam az egyeurós boltot, ahol hűtőmágneseket is tartanak, és már itt tartunk, ni.
Negyedórával később meg itt:
Ha már előkotortam Zajos Tücsköt, a többi virágot is felapplikáltam hirtelen, de ezt egy következő bejegyzésre tartogatom, mert ott azon a helyszínen több merényletet is elkövettem…
Lugasban szárított ruhák, gránátalmafák az utcában és gombák a kertben, színes üvegből készült installáció az alkotóház mögött, Vespa a belvárosban, az asztalkánkon pedig horgolás meg cantuccini. Nem rossz ez, na.
Na persze ezen a hajnalon is zuháré volt, és Massimiliano, il Principe di Palmerino, ditto Idiota 3:50-kor kezdett el fel-alá mászkálni a hajamon. Óbégatva. Azóta kapott enni, az eső pedig elállt, szóval most megint nyugivan. Remélem, ez kitart egy ideig, ma délelőtt ugyanis át akartunk kúszni Fiesoléba, mert állítólag minden hónap első vasárnapján bolhapiac van a Piazza Minón, és én lenni kíváncsi.
Nyilván minden öröm meghozza az ő kaján és keserű gyimilcsit, nekem például a tegnapi kószálás közben kinőtt a talpamra egy igen kellemetlen hólyag. Ebben nincs semmi extra, az alattam lévő röhejesen érzékeny bébilábaksz előbb-utóbb fel szoktak lázadni. Én ugyan finom és kulturált módon azt szoktam mondani ezeknek a lábaksznak, hogy kussolszgeci, de azért általában ők nyernek.
Oh well. Ma amúgy is itthoncsücsü napot terveztem, mert a “kisadagos Firenze” koncepció a jelek szerint úgy működik legjobban, ha napjaim felét a La Casinában töltöm, másik felét odakint az urbánus vadonban, meg különben is ma délelőtt jön Pamela, és nekem ehhez itthon kell lennem, hogy Massimiliano, a Kajla felügyelet alatt legyen.
Ja igen, Pamela. Amikor beköltöztünk, még nem tudtam róla, de a RK sem, hogy a La Casinához jár takarítónő is, aki heti egyszer meggondozza a szanitereket és felületeket a konyhában-fürdőben, elviszi a szemetet, azonfelül felporszívóz és felmos. Emellett lecseréli a törülközőket, és lecserélné az ágyneműt is, ha nem hoztam volna magammal magánkészletet. Nos, ő Pamela. Nem tudom, mivel szolgáltunk rá erre az egészre, de nem baj, úgyis meglesz ennek a böjtje, amikor visszatérek majd koszos palotánkba, ahol egész télen boldogan tobzódhat az entrópia. Mindenesetre most ettől kifejezetten úgy érzem magam, mintha a száz évvel ezelőtti brit birodalom része lennék. Hé, de tényleg, mi a francot érezhetnék mást, egy angol írónő villája melletti kulipintyóban lopom a napot a firenzei dombokon. Személyzettel. És van egy hobbiszatyrom. Hogy az egész még kínosabb-viccesebb legyen, Kátya barátnőm hongkongi történeteiben gyakran előfordultak epizódszereplőként a filipina bejárónők, akikkel ugyanazon a folyosón lakozott egy kaptárban, erre meg én eljövök Firenzébe, és lesz hirtelen egy filipina bejárónőm. Tényleg az. Olasz filipina.
Majd ha teljesen belehülyülök a jóba, úgy fogadom Pamelát, hogy az egyik kezemben festőecset lesz, a másikban egy pohár gintonik, nyakamban harminckét nyaklánc, arcomon pedig révült artisztikum. Elképzeltétek?
Nem mintha a valóság kevésbé röhejesen festene.
Ezt a RK lőtte rólunk tegnapelőtt, és nem akartam, hogy kárbavesszen, túl jó fotó ahhoz.
Igen, tudom, itt vagyok Firenzében, dugjam már be a pofám valami múzeumba vagy képtárba is. Nyugi, meglesz. Azt viszont ne felejtsük el (én legalábbis nem felejtem el), hogy erre a blogra elég nagy mértékben a fotók miatt járnak a népek. A statisztika legalábbis azt állítja.
Na mármost ami a képtárakban található, azoknak a műveknek a fotóit extra minőségben megkapni mindenféle albumokban, ránagyítva, magyarázattal, háttéranyagokkal, satöbbi. Vannak róluk ismeretterjesztő filmek meg honlapok meg minden az anyámkínja, így hát valószínűleg senkinek nincs szüksége arra, hogy például a Primavera kellően homályos fotójával éppen én örvendeztessem meg, ráadásul az Uffizi előtt várakozó sűrű, tömött sorokból ítélve leginkább egy olyan fotóval, ami a kép valamelyik fenti sarkáról készült, mert hogy egymást fogják leverni a népek előtte, az hótziher.
Ezzel szemben mi az, amiről nem fogtok venni vagy könyvtárikölcsönözni sehol semmilyen albumot, nekem viszont éppen van rá lehetőségem, hogy kószálás közben rájuk találjak, és megoszthassam veletek? Bizony, az az urbánus népművészet, aminek vannak ugyan ismert alkotói is (pl. Banksy), de nagyrészt csak úgy terem a falakon, mint a penész. Éppen ezért érdekes nekem, mert éppúgy az itt-és-mostról szól, mint az én jelenlegi nyaralásom vagy őszölésem vagy minekhíjuk.
Az alábbiakban a kószálásom közben talált példányokról van egy kiske galéria, és jól felismerhető, hogy vannak olyan alkotók is, akiknek több műve szerepel benne, de nem tudom róluk, kik ők, és ettől valamiért még izgalmasabb az egész.
Aki biztosan beazonosítható, az egy Blub művésznevű valaki, aki ismert popkulturális figurák képeit és klasszikus festményeket alakít át úgy, hogy a szereplőkre úszószemüveget rak, az alábbi kettő például az ő munkája. Klimt A csókjának kinagyított részletét már megpróbálta lekaparni valaki, de azért még beazonosítható, Albus Dumbledore még egészben van, de ki tudja, mire legközelebb errefelé járok, ugyanilyen állapotban találom-e.
A képek pontos helyét meg nem tudnám mondani még akkor se, ha vallatnak, mert csak csámborogtam, oszt lőttem egy fotót, amikor szembejött valami. Annyi biztos, hogy nagyobb részüket az Arno túlpartján fotóztam, az bizonyos szempontból még érdekesebb, mint az innenső, kicsit szedett-vedettebb és kevésbé turistacsalogató. Gondolom, nincs abban semmi meglepi, hogy emiatt nekem talán még inkább tetszik…
Ma úgy gondoltam, nem megyek sehová, cserébe hajat mostam.
Mindemellett a hozzávetőleges irányban, amerrefelé nézek, ez látható,
és amikor ilyen kinézete van az égnek, azt ki kellene használni.
Oh well. A tegnapi napot végigmászkáltam, és ezalatt sikerült realizálnom, hogy ez a város számomra csak kis dózisokban fogyasztható, akkor is laaassan. Hadd mutatom be például, mikor jutottam legközelebb a Ponte Vecchióhoz
és a Signoriához.
Ez mindkettő tudatos döntés volt, az “inkább visszamegyek” fajtából. Firenzét kis adagokban eszegetem, mert másként ő esz meg engem, kábé két-három órán át vagyok képes igazán befogadni és odafigyelni és észrevenni, utána már pucolni akarok elfele, és megemészteni azt, amit eddig láttam.
Istennek legyen hála ezért a jelenlegi lehetőségért, tényleg vagy így kell ennek lennie, vagy pedig sehogy. Ha két napot kaptam volna, hogy végigrohanjak az egészen, valószínűleg már első este hüppögve ültem volna le valahol egy kutyaszaros sikátor macskakövére, hogy vigyetek engem ebből a városból, de most.
Sohase mondd, hogy sohase. Nekem nem állt szándékomban újabb táskát szerezni, nem, nem. Pláne itt nem. Ma viszont mégis ez történt.
Azt nem merném megkockáztatni két hét után, hogy Firenzében nincsenek turkálószerű turkálók. Firenze nagy, én kicsi vagyok, és ugyan mostanáig már jártam három turkálóban (ebből kettőben csak a mai nap folyamán), de az a fajta ölég olcsó lánc, mint nálunk otthon pl. a Háda vagy a Cream, szerintem itt nincs, max. az számíthat annak, ahonnan ez a táska származik, de annak is kevés üzlete van. Lehetne mondani, hogy a körök, amiket rovok, se kedveznek annak, hogy a történelmi belvárosban belefuthassak effélékbe, de hát már két egyeurós boltba is sikerült belefutnom, pedig azokat tényleg nem kerestem. (Erről majd később. Tudjátok, hogy nem bírtam ellenállni!)
Mindenesetre az első, szinteszinte turkálószerű turkáló, amihez ma szerencsém volt, és ahonnan elhoztam ezt a táskát, a Via Faenzán van. Én nem azért mentem arra, hogy turkálót keressek, hanem mert a Via Faenza elég jó útvonal a menekülésre valamilyen eltervezett irányba. (Majd erről is beszélni fogok, nyilván. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy Firenze továbbra is nagyon sűrű, és már látom, nekem tényleg szükségem van hozzá ennyi időre, amennyit itt töltök.) A Faenzáról amúgy már tudtam előre, hogy van ott egy turkáló, oppardon, vintage shop, a Desii Vintage. Na arról elég rosszakat (is) olvastam, állítólag ott olyanok, mint a pokróc, pláne a távolkeleti turistákkal, és valaki vett már náluk hamis Guccit!, ami igazán skandalum. Én mindenesetre nem csináltam a dologból nagy kázust, simán besétáltam, oszt a köszönést leszámítva éppúgy leszartam a személyzetet, mint ők engem. Körbevonultam, megnéztem pár árucímkét, aztán pont olyan facile e disinvolta kijöttem, mint ahogy bementem, és nem különösebben zavartattam magam attól se, hogy egyetlen használt Hermès nyakkendő árából ki lehetett volna engem ruházni aktuális állapotomban, de cakumpakk, tetőtől talpig. (A nyakkendő ötven euróba fájt. Rajtam a legdrágább holmi a nyolc éve vaterázott Clarks cipőm volt, 7000 forint.) Mindenesetre ha talán véletlenül vágyna valamelyikőtök egy használt Prada táskára 850 euróért, húzzon bele, mert addig esetleg besétál egy olyan valaki Szöulból, aki nem olvasta a boltról a véleményeket, oszt lecsap rá.
Mindezek után igazán üdítő élmény volt egy pöttyel később belebotlani a Humana People Store-ba, ami egy lánc része, és meglehetősen barátságos összegekért árul olyan holmikat, amiket egy magyar turkálóban is találni, főként fast fashion márkák néhány éves darabjait meg olyan noname cuccokat, amikre már csak azért sem buknak a távolkeleti turisták, mert náluk állítják elő az összest. A táska például, amit én ma megvettem, valamilyen könnyed léptű kínai műállat bőréből készült, és ugyan hímeztem-hámoztam egy ideig azon, megér-e nekem 22 eurót, de végül úgy döntöttem, igen.
Ezért.
Hátizsákot nem hoztam magammal, leginkább azért, mert az összes hátizsákom jellemzően úgy fest, mint amire rá lenne stemplizve, hogy “hátizsákot hoztam magammal, mert hurcolnom kell dógokat“, és ami esetleg mégse, az vászonból van. Ez a firenzei időjárás tekintetében nem a legjobb döntés. (Jaja, utána néztem indulás előtt, ezek a legesősebb hónapok. Ez az utána nézés persze nem segített makulányit sem abban, hogy felkészítsen a napi tizenöt időjárás-változásra, de legalább nem hoztam magammal vászon hátizsákot.)
Akkor már volt nálam egy cekker, benne dógokkal. Például volt benne (más izék mellett) a szintén a Via Faenzán található Carrefour Expressből egy liter tej. Mivel erősen a menekülés irányába kacsingattam, nem strapáltam magam azzal, hogy átpakoljak a táskába, hanem a Piazza Adua felé vettem az irányt, ahol lesz majd nekem busz hazafelébe. Lokalizáltam a buszmegállót, aztán eltalpaltam a Conad City irányába, mert tudtam, hogy egy köpésnyire találok egyet. A Conad egy szupermarket-lánc, és nekem addig kellett bótba mennem, amíg volt a közelben egy, mert azt garantáltan tudtam, hogy hazaérkezés után elzuhanok, holnap pedig vagy lesz bót, vagy nem. A Coop ugyan azt állította az internetekbe, hogy holnap délelőtt nyitva tart, de én nem kockáztattam. Itt a busz is olyan, hogy megnézed a menetrendet az internetekbe, de azért jobban teszed, ha odamész a megállóba, aztán reménykedsz. Úgyhogy kijöttem egy újabb cekkerrel (hála néked Rossmann a tartós-hordozható cekkerekért, kettő is volt nálam a kicsi táskámban), aztán felzuhantam a buszra, és lezuhantam róla a végállomáson.
Hát kérem ott a végállomáson volt, hogy végre leültem egy padra, és pakolni kezdtem, mint Bogdán az üres boltban, mert azt már láttam, hogy az erdő széléig nem tart ki nekem az enerzsia a két cekkerrel, és valószínűleg félúton leülök ríni egyet a patakparton. Akkor már öt órája zabáltam Firenzét, ő is engem, és ez alatt az idő alatt csak a busz volt olyan hely, ahol ültem a seggemen, na meg a Via delle Termén egy éppen bezárt bolt lépcsője, amikor muszáj volt elővennem a térképem, mert ez az a város, ahol én továbbra is tizenöt másodperc alatt képes vagyok eltévedni.
Átpakoltam újonnan turkált táska/hátizsákomba mindent, amit csak lehetett, ott maradtam egyetlen pillekönnyű szatyorral, amiben csak két 99 centes kutyapóráz és három szintén 99 centes törlőruha volt (majd meglátjátok, nekem Terveim vannak, és az Úr óvjon meg ettől mindannyiunkat), egy zacskó salátakeverék, meg egy 40 dekás zacskó csipsz (ennek nem tudok ellenállni, na), és aztán fellódítottam a hátamra az új szerzeményt.
Aaah, az az öröm, az az élvezet. Mondhatnám, hogy ilyenről írtak anno szonetteket, de nem mondom, mert a szonett azokban az időkben, amikben most én térdig gázolok két eltévedés között, kizárólag a reménytelen szerelem témájára fenntartott műfaj volt.
Ennyi minden fért bele, mellesleg, és még nem volt teljesen tele, de aszontam, nem kockáztatok.
A macska csak bónusz, az mindenhová odamegy, ahol történik éppen valami.
Na hát így esett, hogy vettem magamnak egy táskát, ami természetesen úgy kilóg jelenleg az utazáshoz összeállított, gondosan színkombinált és aszeszorizált ruhatáramból, mint kinőtt tornacipőből a nagylábujj, de ezt megoldom. Meg szoktam.
Most is csak azt tudom mondani, amit ilyenkor szoktam, mármint hogy soha többé. Remélem, érzékelitek annak kifinomult iróniáját, amint az “ilyenkor szoktam” és a “soha többé” olyan békésen ücsörög ugyanabban a mondatban, mintha világéletükben ezt csinálták volna.
Mindenesetre, nédda.
Csak emlékeztetőül, innen indultunk:
Mindezt kézzel, mint az állatok. Ha esetleg nem hinnétek el ezt nekem, íme néhány fázisfotó a monstre szopásból.
Bizony volt úgy, hogy csak Nero Wolfe és a gintonik tartotta bennem az elszántságot. Arra a kérdésre meg, hogy miért csináltam, jelenleg még nincsenek igazán jólfejlett válaszaim, de még locsolgatom és trágyázom őket egy kicsit, hogy majd előrukkoljak egy izmosabb darabbal. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy én is úgy vagyok a környezetemmel, mint George Mallory volt az Everesttel. Ő megmászta, én átalakítom.
A meteorológusok szarjanak sünt, de különösen a firenzeiek, ez az én magvas véleményem. Ma reggel erre az időjárásra ébredtünk,
és a meteorológusok azt ígérték, egész nap ilyen marad, úgyhogy szép svungosan összekaptuk magunkat, de annyira, hogy még reggelizésre sem vesztegettünk időt, a reggeli csak fél órával később érkezett.
Utána pedig, ki nem találnátok, csak mentünk, és mentünk, és mentünk. Sokat. Mindeközben pedig kábé ötször vagy hatszor vert el minket az eső.
No de volt szivárvány is. Dupla.
Továbbra is úgy gondolom, hogy fene a jódolgomat, de azért, ne értsetek félre, Firenze nagyon fárasztó. Ennélfogva én most így festek,
és ha megettem a rántottát, amit a RK éppen most gyárt, jó eséllyel lefexem egy jó kis délutáni szundikára.
Természetes, hogy a bejegyzéseim nagy mértékben Firenze körül forognak, még természetesebb, hogy Erre Vágyik A Nép, de azért vegyük figyelembe, hogy az aranjuezi szép napoknak is vége lesz, oszt majd megint visszatérünk az eceteshordóba a kupim, az oktatás, a mütyürgyártás és a 880-as busz világába, ahajt a gardróbszekrény előtt robbantott hajjal, szóval ezt a vonalat sem hagyhatom abba.
Ma például hajmosás utánegészen érdekes módon oldalra robbant fel a hajam,
amitől eléggé úgy nézek ki derékig, mint akit száz évvel ezelőttről köptek át a La Casina fala mellé. Deréktól lefelé más tészta, valószínűleg egyetlen scarafaggia sem hordott felemás szlovák zoknikat és tiroli ciabattákat.
Ezeknek a papucsoknak ugyanis ez a fantázianeve, Ciabate Tirolese,
és én ezen azóta röhögök, hogy megvettük múlt vasárnap. A RK-nak is van, és úgy jutottunk arra a döntésre, hogy nekünk kellenek ilyenek, hogy a Coopban (ez a legközelebbi nagybót, röpke két kilométerre innen az erdő szélitől) agnoszkáltuk őket, és szimpatizálni kezdtünk velük. Különösen azért volt ez fontos, mert mindketten csak afféle krepptalpú papucskákat hoztunk magunkkal a bárhová besuvasztható fajtából, úgyhogy igazán ránk fért egy-egy pár rendes papucs. Nem csak mostanra, általában is. Sajna a Coop ezeket csak pontgyűjtő füzetbe gyűjthető pontokért volt hajlandó adni, ezért mikor vasárnap elmentünk az Ikeába, beugrottunk a mellette lévő nagy cipőboltba, és én nagyúrian vettem mindkettőnknek egy-egy pár tiroli ciabattát.
A vasárnap amúgy is mókás volt ebből a szempontból, mert az Ikea mellett volt egy elektronyikus üzlet is, ahová szintén beugrottunk, és a RK vett egy minisütőt a kivénhedt darab helyett. Ez most végre tényleg rendesen működik, és ezzel végtelen távlatok nyíltak meg előttünk gasztronómiai szempontból.
Mit tehetnék, mi ugyan eljöttünk világgá, de az igényeinket meg a hobbijainkat is hoztuk magunkkal, akárcsak a macskát. Megyek is kenyeret sütni vacsorára, a tegnap főzött nagy kondér ribollitához.
Minden nap más - mindennap más 