Ezúttal kicsámborogtunk egy kicsit a városba is.







A gyivákjaim ma írnak onlány vizsgákat nálam, és én ugyan mindent megtettem annak érdekében, hogy jól süljön el a dolog, háromszor átnéztem a kérdéseket, ellenőriztem, teszteltem, lefuttattam – de azért izgulok annyira amiatt, nem csesződik-e el valami, hogy kiborítottam egy szatyor polárficnit.
Mmmm, kicsit jobb.
Évekig ríttam, hogy a tancsitancsi meg a vizsgáztatás miatt sosincs időm rendesen rákészülni az adventre meg a karácsonyra – nos, ez megint az az eset, amikor akartad, akartad, jól megkaptad. Tegnap bekörmöltem a neptunba az összes aláírást és gyakorlati jegyet, ellenőriztem és élesítettem az online vizsgákhoz a dolgozatokat, most meg itt állok tanácstalanul-izgatottan-szomorúan-reménykedve. Szó se róla, nagyon tanulságos és érdekes experimentum ez is, de olyan plusz energiát igényel, amire nem volt szükség, amikor nem volt lehetőség arra a lelazulásra, ami óhatatlanul magával hozza a terveken túl a tépelődnivalókat is. Amikor egy normális félév normális végével küzdök, olyan automatizmusok működtetnek, amelyeket már jól ismerek. Mint egy elnyűtt, jó meleg kabát. Mindig azért morogsz, hogy szúr a gallérján a szövet, és túl hosszú az ujja, de már megtanultad, hogyan tekerd nyakad köré a sálad, és hogyan lendítsd a kezed, hogy ne zavarjon a túl hosszú kabátujj. Aztán egyszer csak ott találod magad egy új kabátban, ami máshogy kényelmetlen és másutt meleg, a kezedben pedig még nincs benne a mozdulat, amivel magad köré kanyaríthatod.
Ma dél után elaludtam a futonomon, mellettem egy kosárnyi horgolnivaló, az ablakpárkányon illatmécses, álmomban pedig Mama házában jártam, csomagolnom kellett, mert épp be akartak költözni az új lakók, akik csak ügyvéd jelenlétében voltak hajlandóak kommunikálni velem, belsőépítészekkel méregették a szobákat, oh, a padlásra épp jó lesz egy játékszoba Villőnek és Menyhértnek, én meg közben könyveket raktam kupacba, a hálószoba ablaka alatti diófát méregettem, vajon hogyan lehetne kiásni és azt is elvinni, közben pedig késéles tisztán láttam, hogy nem tudok elvinni mindent, mert a minden nem elvihető, de azért csak pakoltam ott kétségbeesetten, mint Bogdán az üres boltban.
A season for joy, a season for sorrow, ettől is több leszek a végére, de azért nehéz, nagyon nehéz.
Luca-napi kenyerünk. Meglepetésemre ezúttal nem volt velük semmi nagyobb gikszer, pedig azelőtt is gondosan lefotóztam őket, mielőtt bekerültek volna a sütőbe, ott bent ugyanis ordenáré nagy disznóságokat szoktak csinálni. Ezúttal viszont világ csudájára nem tették.
Az új (legújabb, mármint) fényképezőgépemen felfedeztem egy olyan opciót, hogy a csendéletekből artisztikusan behomályozott fotókat csinál, mintha minden egy babaházikóban lenne, és ehhez nekem csak egy gombot kell megnyomnom. Ha nem vagytok vele elégedettek, most szóljatok, mert ez most egy új játék, és az ilyesmit általában addig szoktam játszani, amíg rám nem szólnak.
Ma rektori szünet van, tehát nemdógozó nap, így az a nagyívű tervem, hogy a nagytakarítás újabb elhanyagolt területeit támadom meg, és ez fontos ugyan, de kevéssé látványos. Hát érdekel titeket a hűtő kipucolása meg lakástextil-mosás több gépnyi mennyiségben? Ugye hogy nem.
Inkább beküldöm Pocit, aki épp azt demonstrálja, hogy a szőnyegpucolás is elég undi feladat, de a végeredmény igen tetszetős.
Ha kevésbé viszolyognék a szfinxmacskáktól, és kevésbé vonzódnék a mentett, nagyszemű, fehércirmosszürke, extraszőrös keverékekhez, akkor nem kéne ilyenekkel szembesülnöm. Ez itt csak két párna, egy fotel, valamint a macskamászóka termése.
Most fogok nekiesni a szőnyegnek. Drukkolást bármekkora mennyiségben fogadok.
Kiegészítés este, fél nappal és átok sok vakarászással később: ez jött le a szőnyeg színéről,
ez meg a visszájáról:
Egészen pontosan tudom, mit érezhetett Sziszifusz, amikor az a rohadt szikla megint legurult a hegyoldalon. Ezek a szőrös disznók ugyanis, mondanom sem kell, újra fogják termelni. Szerintem itt már erre készülnek:
A tőlünk egy kilométerre lévő nagybót mellett nyílt egy Pepco. Fogyasztó társadalom rühes kis hörcsögöcskéje, persze hogy bementem, aztán kijöttem ezekkel itt:
Ez itt négy darab műbőr tányéralátét. Már régóta kerestem olyan tányéralátétet, ami nem egészen üvöltően plasztik, de egy nedves ronggyal is letisztítható, a mi asztalunknál ugyanis malacok étkeznek vályúból, vagy legalábbis ez a benyomásom minden olyan alkalommal, amikor mosóba vágom az abroszainkat vagy a textil tányéralátéteinket. Mindehhez pluszban olyan tányéralátéteket akartam, amin nincs semmi csicsa, és megfelel ünnepi asztalhoz is, hétköznapihoz is. Ja, tudom, hogy sokat akarok egyszerre.
Ezúttal viszont kivételesen összejött a dolog. Valójában ez itt az asztalon nem négyféle, hanem csak kétféle alátét, de mindkét oldaluk eltérő színű (ezüst-arany és fehérarany-bronz), úgyhogy mámorító mennyiségű változatot lehet belőlük összerakni, és az adventi dekkoláson túli időszakban is addig használhatjuk ezeket, amíg világ a világ, vagy nem találok valami még ezeknél is jobbat.
Igaz, azt most nem nagyon tudom elképzelni.