Bizony mondom én néktek, abban a házban, azhol bőségben vagyon flúg és ficni, előbb-utóbb adventi koszorú is lészen.
mák bejegyzései
9/89 – Spekácski
Miután tegnap élesítettem a bejegyzést,* a telefonom dalolni kezdett. A Repülő Kutató volt benne, és arról informált, hogy lent van apósommal együtt a parkolóban, hazavisznek. Hát így esett, hogy én hagytam a harisnyát a francba, visszahúztam a zoknijaimat meg a bakancsomat, aztán felmálháztam magam ezer holmimmal, letotyogtam a parkolóba, és bezuhantam a hátsó ülésre. 18:20-ra már otthon is voltunk, juhé.
Azt hiszem, a tancsitancsi és a hallgatóimat fenyegető szopornyica kettős nyomása alatt elfeledkeztem értesíteni arról a nagyérdeműt, hogy a Repülő Kutató még a héten hazaszállott Ámerikából, aztán szinte még ugyanezzel a lendülettel újratarisznyált, és távozott Prágába. Tegnap jött haza, és ilyenkor viszonylag gyakran történik az, hogy apósom elautózik Párkányig, felkanalazza a fiát a vasútállomáson, majd elvonulnak a Billába meg a Lidlbe sörért és egyéb Dógokért**. Ezúttal minden klappolt, még engem is fel tudtak csippenteni a munkázómban, és vacsorára spekácskit ettünk, amit leírhatnék itt mindenféle hacsekek használatával is, de olyan öregnek érzem magam speciális szimbólumok keresgéléséhez, mint az országút.
Sok minden máshoz is öregnek érzem magam, de attól még el kell mennünk bótba, mert a makkáknak elfogyott a szaftos papija. A száraz papijuk is elfogyott, de azon a hídon holnap megyünk át.
Az én nyavalyás kis világom amúgy talán még annál is inkább szét van esve, mint máskor szokta, a héten vettem gyertyákat egy adventi koszorúhoz, de még nem tartok vele az égegyadta világon sehol, merthogy ugyan mikor lett volna rá időm? Pedig ezúttal is meg akarok próbálkozni az “adventi dekkolás” sorozattal, olyan jólesett a múltkor visszakancsalítani a tavalyi ténykedésekre.
Szóval macskapapi, aztán haza, és molyolás. Ha van egy kis szerencsém, nem alszom bele.
* A harisnyahelyzet e ponton még mindig a tötymörgés nemes állapotában volt, merthogy a likas példányt már lehámoztam magamról, és továbbítottam a szemétkukába, de még nem bontottam ki az újat a dobozából, előbb rá akartam pihenni egy kicsit. Már a kukáig eltotyogni is röhejesen sok erőfeszítésembe telt. És tudjátok, mim van ma nekem, bakker? Izomlázam, az. (A berepedezett ajkamról és ír szetteréhez hasonlatos hangomról nem is beszélek, azok a 15×45 perc pofázástól lettek ilyenek, nem is számítottam jobbra.)
** Ha a RK végigutazná vonattal az egészet, muszáj lenne eldöcögnie Budapestig, majd a Duna másik oldalán visszabuszozni Szentendrére, így viszont több mint két órát spórol. Apósomnak is roppantul előnyös ez az árukapcsolás, mert ő meg igencsak kedveli a párkányi szupermarketeket és az ott kapható Dógokat, szóval két legyet üt egy csapásra. Ezen expedíciók egyik sajátos eredménye például, hogy valószínűleg több és többféle borovicska van a házban, mint akár a Szlovák Sörözőben. Khm.
9/88 – Haris
Szombat, 17:15. Az irodámban ülök, és éppen rászántam magam, hogy lecseréljem a harisnyámat, ami még reggel felhúzáskor szakadt el, de azóta nem volt időm vele foglalkozni.
Nemakarjátoktudnitiaztat.
9/87 – Lila köd
Nem állítom, hogy sikerült afféle all-time rekordot beállítanom a rajtam lévő dolgok papagájtarkaságában, de a lila hátizsák erősen feszegeti a határokat. Sajna őfelsége nélkülözhetetlen a mai napomhoz, ugyanis olyan későn végzek, és olyan korán kezdek holnap, hogy muszáj ott aludnom Esztergomban.
Még inkább sajnos, hogy a fejemben lévő pépnek is leginkább ilyen lila színe van most, ráadásul ködben úszik. Lövésem sincs, mennyire bírok majd holnap este annyi energiával, hogy elvonszoljam magam a buszig, aztán felüljek rá. Az éjjel ötször ébredtem fel, mindannyiszor válogatott hülyeálmokból, és a péntek-szombati 15×45 perc extra koordinációt igényel, mivel a hallgatók egy része éppen befelé mászik a szopornyicába, egy része meg éppen kifelé.
Isten neki, fakereszt, ezt is túlélem valahogy.
9/86 – Nonfigura
Ha kételkednétek esetleg abban, hogy hétről hétre egyre sötétebb lesz: ezt a képet ugyanabban az időpontban lőttem és ugyanott, mint a múlt csütörtökit. Azon még egy figura látható, ezen már csak egy nonfigura.
Höhö.
9/85 – Evick
Ne a próféta beszéljen belőlem, de attól tartok, most evickélünk befelé a szarba. Én mindenesetre mindenre készen állok, ma már Lénát is becipelem madzagostul, hogy a hiányzóknak is adhassak közvetítést az óráimról.
9/84 – Apróság
Továbbra is az “úgy akarom, ahogy lesz” szellemében vagyunk, irány a tancsitancsi. Legalább a hajam megmostam, az ember már az ilyen apróságoknak is örvendezik.
9/83 – Alapállapot
Méla kis novemberi hétfő reggel, a macskák csendben maszognak, én is csendben maszogok, a kert egyre csupaszabb, de a sarkantyúkák továbbra sem bírnak magukkal.
Alapállapotom az “úgy akarom, ahogy lesz”, és a jelen helyzetben nemigen tudok elképzelni jobb alapállapotot.
Eská 9/8 – Cincálós zsemlék
Mivelhogy meg kellett etetni a kovászt. Így nézett ki a tortaforma, amikor betettem,
aztán így, amikor kivettem.
Receptet ne kérdezzetek, mert nem tudok mondani, lényegében gerincvelőből csináltam…
9/82 – Tollasbál
Mivel a mai napból még nem tudom mi lesz (jelenleg horgolással a kezemben ülök jól bevackolva egy csomó tarkabarka ágynemű között), hadd mutatom be a tegnap esti bulit.
Előbb ott döglöttünk ketten Macival,
Poci pedig helytelenítően nézte,
aztán ő is odajött velünk dögleni.
(Azt nem tudom, miért babrálok mind a két képen a hajammal, általában nem szokásom.)
Ha nem vigyázunk, ma hasonlóan szenvedélyes és izgalmas mulatságok várhatók. De lehet, hogy ha vigyázunk, akkor is.
9/81 – Rucucu
Mondhatnám, hogy akkor kezdjetek majd aggódni, amikor nem úgy nézek ki, mintha egy különösen kreatív ötéves öltöztetett volna fel, de figyelembe véve páviánsegg színű ruhatáramat, akkor is leginkább egy amazonasi papagájhoz fogok hasonlítani, ha amúgy teljesen le vagyok gyalulva.
Nem mintha most olyan messze lennék a teljes legyalultságtól, khm. És még előttem van ötször negyvenöt perc szombat délutáni tancsitancsi, hejderutyutyu. (Avagy, a zoknikacsákat nézve, inkább hejderucucu.)
Viszont legalább vannak ebben a vircsaftban olyanok is, akiknek bejött az élet.
9/80 – Mámegin gombperec
Egésznapos jelenléti konferencia, úgy hiányzott nekünk, mint szar a zsebbe.
9/79 – Alkony
Van abban valami félelmetes, amikor itt a november, és egyszer csak ott találja az ember magát, hogy lényegében tíz perc alatt sötétedik el minden, mintha ráejtettek volna a világra egy óóóriási pokrócot.
Mint látható, hazaértem, és még sikerült elkapnom az utolsó félig-meddig fotózható pillanatot a teraszon, de akkor is, gyakorlatilag az orrom előtt lett este, aztán minden átmenet nélkül éjszaka.
9/78 – Lapocka
A mai áutfitre semminő mentségem nincs. Nem is keresek.
A szemem csak a fényviszonyok miatt fest úgy, mintha megszálltak volna valamiféle lovecrafti démonok. Egyébként is szép, ótvarosan taknyos novemberi reggelre ébredtünk, melynek örömére, miután szaftos papit adtam a macskáknak és kávét magamnak, odahajintottam a CrockPotba egy egykilós sertéslapockát. Ezt én előreláthatólag egy egész hétig fogom enni egyedül, miközben a RK mindenféle csodálatos new orleansi éttermekben eszeget cajun finomságokat James Beard díjas séfeknél.
Tényleg sorsom van, nem vitás.
9/77 – Körítés
Ha varrok eg új cikcakkruhát, nyilván fel is veszem. A megfelelően papagájsegg színű körítéssel, persze.
Minél rosszabb a helyzet, annál nagyobb a késztetésem, hogy tarkabarkába öltözzek. Mit mondhatnék, már megint azért drukkolok, hogy ezt a hetet húzzuk ki, aztán a jövő héten majd megint azért, és így tovább, a végtelenségig.
9/76 – Szimbóleum
Ma valamiért tök nyomott vagyok, ezt pedig csokival és szundikával próbálom kúrálni, szóval ez itt most csak egy “nyugi, még megvagyok” poszt.
Tegnap este amúgy sikerült egyetlen szimbóleikus fotóba sűrítve megragadnom a 2020-as évek lényegét:
Igen, az ott egy maszk, varrás közben, ahajt rajta hátul pedig egy épp ki tudja honnan előlődörgő poloska.
9/75 – Megy, zsálya, levendula
A sarkantyúka még mindig nem hagyja magát,
meg valójában mi sem. A RK elment Covid-tesztet csináltatni, hogy kedden visszatérhessen a nevéhez, vagyishát ő lehessen A Kutató, Aki Végre Megint Repül. Én, belátván, hogy az idei őszt-telet valószínűleg tényleg cikcakkruhában fogom lenyomni (házon kívül) meg nyafogóruhában (házon belül), poláranyagokat szedegetek elő ábrándosan, hogy rittyentsek belőlük néhány új darabot az eddigiek mellé. A macskák pedig, mondanom se kell, éppen alszanak.
Annyit mondogatják, hogy ha a zélet citrommal kínál, csinálj belőle limonádét, hát az lesz. Valószínűleg zsályás-levendulás, mert abból van néhány palacknyi a pincében. És ha nagyon csuhaj kedvet akarok magamnak, meggysör is van…
9/74 – Végre
Láttatok ti már olyan igazi, veritábilis, hosszanmaszogós, nemfésülködős, elmosódott lustanapot? Ha még nem, tessék:
Ah, mennyire hiányzott már egy ilyen.
Eská 9/7 – Abrosz, levelekkel
Ezek a bejegyzések egyre inkább a csokievésre hasonlítanak, vö. hetekig egy kocka sem, aztán egybül egy teljes tábla. Ez van, no, ma hajnalban előbb a medencém szólt, hogy ébresztő, aztán a büdös kis mókusnyuszik kezdtek aktivizálódni, úgyhogy akár blogolhatnék is, ha már úgyis itt vagyok. Hajrá.
Van nekem egy olyan szokásom, hogy nem csak magamnak, hanem a lakásnak is turkálok ezt-azt: általában ágyneműt, de ha úgy adódik, asztalneműt is. A múltkor például ezeket turkáltam ki a lakásnak néhány fityingért:
Ha jól emlékszem, az abrosz ötszáz pénzbe fájt, a szalvéták ötven-ötvenbe. Len-pamut keverék holmikért ennek a sokszorosát kéne kipengetni rendes boltban, ahová amúgy sem járok, úgyhogy azt is teljesen elfogadhatónak ítéltem, hogy az abroszon van néhány kimoshatatlan folt, a szélén pedig kibomlott a varrás. Hé, én ezeket úgyis meg fogom kisbencézni, gyertek szépen a mamához.
A szalvétákat a tavaszi asztalomon képzeltem el, de az abroszt most ősszel óhajtottam használni, úgyhogy most ezt mutatom be, a szalvétáknak búcsút mondunk egy időre.
Első lépésként a téglalap formából négyzeteset nyiszáltam, mert a kerek asztalra tök idétlen téglalap alakú abroszokat pakolni, a négyzet szélét pedig gondosan visszahajtottam, és elszegtem. Ezt nem fotóztam be nektek, mert ebben nincs semmi extra. Az extrák ezután következtek:
Mindez a “Patchwork, meleg színek” feliratú dobozomból jött ki, mert nekem köztudomásúlag annyi dobozom van, mint a ragya. Kiválogattam belőlük háromféle sárgát, hasonló vastagságú pamutanyagból, aztán uccuneki.
A cél az volt, hogy a kimoshatatlan foltokat meg más apró folytonossági hibákat rátétekkel takarjam el, úgyhogy nekiláttam előállítani a szajrét:
Három levélforma sablon csak úgy szabad kézzel megrajzolva, na meg egy kis ragasztófátyol, a végén pedig ott állunk két tucatnyi levélkével.
És akkor jöhet Erik.
Ezen a ponton elkapott a lendület, és amíg kész nem lett az egész, eszembe se jutott fotózni. Végül persze több levél került rá, mint amennyi folt volt az abroszon, de hát tényleg elkapott a lendület, na.
Megfelelő mértékben büszke is vagyok magamra, nem tagadom.
Következő feladatunk (mármint nekem és Eriknek) a téglalapból-négyzet folyamat során leesett abroszszélek reciklálása lesz,
én például egy kenyeres zsákocskát látok már elég határozottan magam előtt, de erről még megkérdezem Eriket is.
9/73 – Illúziók
Nekem valaha volt egy olyan illúzióm, hogy színesen és érdekesen és változatosan öltözködöm, de hát előbb-utóbb minden illúziónak kámpeca, én például most már szinte biztos vagyok abban, hogy az ősz és tél hátralévő részét leginkább cikcakkruhában és sivatagi bakancsban fogom végiglődörögni.
A színes legalább marad, no.
