Mivel ma reggel hatkor zúdultam ki az ajtón, kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy még fotózkodjam is. Na de most, hogy végre hazaértem, nesztek.

Bevallom, újrakentem tiszteletetekre a pofámon a mázt, mert valami kriminális volt az állapot, melyben hazaérkezék. Gyivákok jöttek, gyivákok mentek, szó szerint egymásnak adták a kilincset, alig volt idő egy-egy pisiszünetre. A beígért hidegfront Esztergomot borús és fojtott hőségbe vonta, hátamon hendikepversenyt játszottak a verejtékcseppek, közben pedig soros áldozatunk éppen a magyar népdalkincs valamely remekét mészárolta le, mert nyilván mindig olyan könnyed dalocskákat választanak, mint az “Érik a szőlő”, a “Béreslegény” vagy a “Hull a szilva”, amelyekben sunyi ugrások vannak és amúgy is akkora hangterjedelmet igényelnek, hogy már a kezdő hangból tudni, ezt te nem fogod le- vagy felérni, édes lányom.

És akkor negyed egykor végre zuhogni kezdett az eső, de úgy, mint a trópusokon, miszerint két perc alatt, szlúúúppp, lejött mind, mintha lavórból öntötték volna, utána pedig maradt a dögmeleg, és új elemként, mint az Úr jogos büntetése, megérkezett egy megmagyarázhatatlan, de rendkívül orrfacsaró ganébűz, ami az egész várost keblére vonta. Én meg spontán röhögőgörcsöt kaptam ettől, de még akkor is újra, amikor hazaérkezés után elmeséltem az RK-nak.

Holnap is odamegyek.