Most vagyunk abban a stádiumban, amikor Poci úgy utál engem, mint a kukoricagölödint, nem is mertem ennél közelebb menni a fotóhoz.

Ő lenni ugyanolyan controlfreak, mint a gazdája kiszolgáló személyzete, ennélfogva semmit sem rühell jobban, mint amikor megragadják a grabancánál, és tablettákat tömködnek bele, vagy hordozóba dugják, vagy valami ehhez hasonlatosan megalázó és rondicsek dolgot művelnek vele. Most még ráadásul nem is látja, hogy mi következik éppen, így a gyanakvása logikus, de meglehetősen fárasztó. Well. Amíg csak annyi a baj, hogy dupla retinaleválása van (ja, tegnap ez volt a cicászaton a szemész verdiktje), de a laboreredményei jók, az MRI-ig nem tudnak pontosabbat mondani, és péntekig mindenképpen bele kell gyömiszkélni a vérnyomás-kiegyenlítő pirulákat, én igazán el tudom viselni, hogy én legyek a pirulákkal érkező közellenség hideg korlátozó cicamami.

Maci sem különösebben elégedett a helyzettel, még mindig nem érti, hogy miért nincs mostanság Fapapucs Futam, ezért a RK meglehetősen sokat futtatja körbe a lézerpointerrel. Ez részben testedzés és energiáknak lecsapolása,

(igen, itt éppen le vannak csapolva az energiái), részben pedig Poci helyettesítését jelenti a Fapapucs Futamban, amihez persze a megfelelő hanghatások és rohangálások is társulnak. Tegnap este tizenegykor végigrobogott a lakáson az egész galeri, többször is, én meg közben olyanokat süvöltöztem, hogy “a bokádra vigyázz!”. Annak üvöltöttem, ofkorsz, akinek legalább elméleti esélye van arra, hogy megértse. Ha megint történik valami a lábával, én leütöm, és elásom a tuja alá.

Szóval már megint ott állunk, hogy én vagyok leginkább hadrafogható az egész vircsaftban. Fasza. Cserébe nem tudom, mi a nyavalyát adjak kétlábú népemnek vacsorára, mert azt meg ismét felszívta valami tanulmány, és különben is tegnap ő főzött.