A félév utolsó tancsinapját fél ötös felkuvikolással ünnepeltem, majd miután a macskák kibugizták a kajájukat, és én visszaaludtam hat körül (megtehettem, ma csak 11-kor kell indulnom), olyan félévzáró hülyeálmaim voltak, hogy a fal adta a másikat. A jelenlegi és volt munkahelyem, az ELTE Pesti Barnabás utcai épülkete és egy pláza keverékében bolyongtam, mindegyikből a lehető legrosszabb elemek voltak benne, romos termek egy olyan épületben, ahol a jobb- és balszárny között az ötödiken nincs összeköttetés, ezért le kell kutyagolni a túlcsicsázott auláig, ahol úgy csúszik a műmárvány, mint a bagolyszar. Az órám első felét olyanoknak tartottam meg, akiknek nem kellett volna ott lennie, a második fele előtti szünet meg negyven percre nyúlt ki, mert eltévedtem, és (jaj, jaj, jaj) valójában abban reménykedtem, hogy a második felére nem is ér vissza senki, de neeem, annyian voltak, hogy verték le egymást. És nem működött a pendrájv. Mire találtam valakit, aki megoldotta a technikai problémát, bejött egy valamikori kollégám (istenbizony nem tudom, él-e még egyáltalán), aki átkérte a diákokat magához, mert jegyet kellett beírnia nekik, és én elengedtem őket, aztán megint eltévedtem, mire pedig visszakeveredtem valahogy a termemhez, a diákok eltűntek, cserébe mémeket tettek fel rólam kazalszám a netre. Oá, oá.

Ennél csak jobb lesz. Ugye? UGYE?