(Kép a mai bejegyzésben. Sejtettem, hogy a kabát fog nyerni.)

Ha volt valaha olyan ruhamárka, amit igazán komáltam, az a Promod volt. Oké, helyesbítek, a kicsi hideg lelkemben foglalt helye van a Marks & Spencer Per Una vonalának (a ruhatáramban dettó), a Jackpot & Cottonfieldből a Jackpotnak, és már néhány éve kitartóan csorgatom a nyálam a Gudrun Sjödén holmikra. Ezek közül persze a Gudrun Sjödén meg se jelent Magyarországon, a M&S és a J&C pedig már évek óta bezárt. A Marks & Spencer bezárása, bevallom, nem érintett meg különösképpen, mivel én a M&S holmijaimat szigorúan és kizárólag turkálókból szerzem be, ott van belőlük bőséggel, a Jackpot pedig még azelőtt lelépett, hogy úgy éreztem volna, na akkor én most végre meg tudom engedni magamnak, hogy bemenjek, és vegyek valamit tőlük. Ennek következményeként tele vagyok Marks & Spencer cuccokkal, két igen kedvelt márkám viszont erősen alulreprezentált a ruhatáramban: van egy Jackpot pólóm meg egy Gudrun Sjödén pólóm, mindkettő párszáz forintkába fájt a kilós turkálóban, meg van a nyálcsorgatás, amikor megnézem a Gudrun Sjödén honlapot. (Mázlista vagyok, az idei tavaszi kollekció, legalábbis eddig, nem hozta ki belőlem, hogy nekemmm! nekemmm! Nagy megkönnyebbülés, komolyan. Tavaly ősszel egy királyi váltságdíjra való összeget el tudtam volna tapsolni náluk, ha nem ülök a kezemre.)

Amennyiben eddig nem lett volna világos, én a rengeteg holmim meg az esetenként nemolcsó cipőim ellenére egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy bemenjek egy ruhaboltba, és elverjek egy csomó pénzt valami rongyra, horribile dictu még csak nem is leárazás idején. Egyetlen kivétel volt: a Promod. Oké, oda is inkább leárazás idején jártam, de azért mégiscsak jelentőségteljes dolog volt ez az én praxisomban.

Voltak persze olyan cuccok is, amiket képtelen voltam megvenni náluk, bármennyire fájt rájuk a fogam. Például ez a kabát. 2002-t vagy 2003-at írtunk, én meg főiskolai tanársegéd voltam, ami kábé azt jelentette, hogy annyit kerestem, mint a portás, de nekem órákat is kellett tartanom, míg ő csak kiadta a kulcsokat, és felhomályosította a diákokat arról, hogy melyik teremben lesz az “EU és a szubszidiaritás” szeminárium. Summa summárum, nem csak sóher voltam, de templomegér is, a Promod meg kihozta valamék (2002-es? 2003-as?) tavaszi kollekciójában ezt a kabátot, én meg egy hónapon át heti kétszer bementem felpróbálni, rút szibarita váz, aki vagyok. Aztán, mivel realista vagyok és nem merek nagyokat álmodni, abbahagytam.

Na akkor jött anyósom, hogy mit kívánok névnapomra. egészen nagy dolog is lehet, hajrá. Én vettem egy mély lélegzetet, és bemondtam a kabátot, mire anyósom aszonta, semmi probléma. Igen ám, de addigra eltelt egy egész hónap, ami a fast fashion boltokban annyit tesz, mint a mesebeli esztendő, úgyhogy az égegyadta világon sehol nem volt már 42-es méretben ez a kabát, csak 34-es meg 36-os darabok árválkodtak a boltokban. Anyósom ismételten aszonta, semmi probléma, és egy héttel később átnyújtotta nekem a kabátot, 42-es méretben. Bécsből.

Ezek után persze kérdezhetnétek azt is, miért van, hogy amióta ezt a blogot vezetem, összesen tán kétszer volt rajtam, legalábbis ezeket találtam csak meg az archívumban: 2014 márciusában meg 2015 októberében. Nos, én ezt a drága, áhított kabátot még a kétezres évek végére tragikusan kihíztam csöcsben – asszem, úgy 2008 óta nem tudom begombolni derékon felül, mostanra pedig már tényleg látványosan kinőttkének látszik rajtam.

Semmi probléma, mint anyósom mondta volt. Még vagy két év, és átnyújtom Filomélának. Tulajdonképpen már jó ideje ezért tartogatom.