Némi gyanakvással tekintek a mai nap elébe, eddig ugyanis még nem történt semmi irtózatos. (Jó, na, csak háromnegyed hét van, de akkor is.) A rettenetes online államvizsgáknak még csak a felénél tartunk, úgyhogy továbbra is a csütörtök délutánt kell megélni, viszont mivel tegnap és tegnapelőtt viszonylag simán zajlottak, valamikor mindenképpen be kell ütnie a krachnak.

Tegnap már kaptunk ízelítőt abból, milyen az, ha összefog ellenünk a technika. Az egyik vizsgázónál egy reccsenés után elnémult a mikrofon, de ő továbbra is lelkesen magyarázott a kamerába, miközben mi a karunkat lengettük és a fülünkre mutogattunk, hogy észrevegye, pusztába kiabálja a szavait. (A puszta amúgy a saját szobája volt, és én egyre aktuálisabb információkat szerzek a jelenkor lányszobáinak berendezéséről. Az egyik vizsgázónak olyan rózsaszín szőrmével borított irodaszéke volt, amilyet még sose láttam.) Végül felhívtuk telefonon, és mivel mindvégig láttuk a fejit (a kamerának nem esett baja), nem kellett új tételt húznia, úgyhogy ez egyszer megúsztuk.

Az én fejemet is mindvégig látják, de sajna nem tudok a jelenleginél többet tenni az esztétikum érdekében, a Medárd utáni negyven napos esőbuli ugyanis permanens dájerben tartja a hajamat, bármit vetek be ellene.

Akkor ezennel Bodri tanárnő ismételten eltalpal a busz erányába, és reménykedik a csütörtök délutánban.