Ma hajnalban háromkor ébredtem annak a hangjára, hogy az eső veri a tetőablakot. Mindig nagyon szerettem ezt a hangot, tavaszi eső a tetőablakon, idén még alig volt belőle. Elhallgattam egy ideig, aztán felkászálódtam, főztem egy kávét, és adtam kaját Pocinak, aki úgy érkezett meg, mint egy képregénymacska, csámpásan és csíknyira begyógyult szemekkel, rosszallása jeléül pedig az volt az első cselekedete, hogy a horgolófonalas kosaramból kipofozott két gombolyagot, aztán rámnézett, na mit lépsz erre, geci. Mit léptem volna, enni adtam. Én el vagyok nyomva.

Pocival mostanában különösen vad és alattomos futonfoglaló csatákat vívunk, tegnap a RK le is fotózta, hogy milyen megátalkodottan védelmezzük egymás ellen azt a helyet, amiről mindketten úgy gondoljuk, hogy az csak és kizárólag a mienk.

(Ezt itt tőle másoltam át, és a mindentudó internet előzékenyen tudósított arról, hogyaszongya “A képen a következők lehetnek: belső tér.” Jó tudni, no.)

A reggeli ételáldozat (Pocinak) és italáldozat (kávé nekem) sem segített azon, hogy ne aludjak vissza valamikor hét felé, amikor más normális emberek éppen felkelnének. Onnantól kezdve kilencig akkora mázsás lilaságokat álmodtam, hogy szédelegve és csíknyira gyógyult szemekkel ébredtem belőle, és én is kipofoztam volna valakinek a kosarából pár gombolyagot. Valahol menet közben megérkezhetett alvásomhoz asszisztálni a futonfoglaló is, mert egy adott ponton macskák is bejöttek az álomba, már azután, hogy minden fürdőszoba foglalt volt abban a lakásban, ami a volt munkahelyem aulájának, a gyermekkori lakásunknak és egy első emeleti nagypolgári zegzugnak volt a keveréke, de még azelőtt, hogy a már rég lebontott szentendrei Dunakorzón találkoztam volna az indiaival, aki botok és venyigék és farönkök formájú állatait sétáltatta, időnként füttyentve egyet feléjük, amikor el akartak kószálni. Ááááá.

És aztán felébredtem megint, Izéke meg, aki miatt úgy össze voltam hajtogatva a futonon, mint egy leporelló, rögtön hanyattvágta magát, hogy simogassam.

Van egy halvány, félig megnyugtató, félig kétségbeejtő érzésem, hogy ez a nap en bloc ki fog menni az ablakon, én meg nem fogok csinálni semmit, csak ülök itt a belső teremben.