(Gore alert. Ez most nem lesz egy túl gusztusos bejegyzés. És nem is a pengetős hangszerről szól, hanem arról a nagyon ügyes kis konyhai kütyüről, amivel villámgyorsan lehet szeletelni mindenféle zöldségeket. Meg esetleg mást is, khm.)
Ahányszor valamilyen versenyzős főzőműsort nézek, és előkapnak egy mandolint, én mindig elővigyázatosan eltakarom a szemem, mert tisztában vagyok vele, milyen sunyi kis szerszám ez, különösen, ha kapkod vele az ember. Éppen ezért én mindig nagyon-nagyon óvatosan használom. Tegnap délután például, amikor egy szép nagy durung lilahagymát szeleteltem vele, hogy aztán bepácoljam a panzanellához, és a hagyma erősen szívóskodott, hogy márpedig ő juszt sem akar szeletelődni, borzasztó nagy óvattal dolgoztam, hogy nehogy elmetéljem az ujjaimat. Nem is lett az ujjaimnak semmi baja. A tenyeremből sikerült lenyesnem egy darabot.
Az ilyesminek természetszerűleg akkor kell bekövetkeznie, amikor egyedül vagyok a lakásban (leszámítva Pocit, aki ugyebár ilyen esetekben használhatatlan), az inkriminált lakás pedig épp egy monstre futamodás közepén, amikor épp kimostam a nappaliban minden párnahuzatot meg anyámkínját. Az összes lakástextil ott száradt a teraszon, a díványpárnák huzat nélkül csúfoskodtak kupacban, és én éppen azzal a gondolattal játszottam, hogy új huzatot kéne varrnom a rühös és lehordott sarokkanapéra. No de – gondoltam – mielőtt beleugrom valami megfontolatlanba, ami valószínűleg a hét végéig tartósítja a káoszt ebben a kuplerájban, hadd csinálom meg a Repülő Kutató vacsoráját. És akkor a mandolin azt mondta, suhú, én meg ott álltam csuklóig véresen, és kétségbeesetten kerestem valami ragtapaszt vagy mit. Persze ilyenkor mindig kiderül, hogy a ragtapaszos dobozban csak miniatűr pöttyöcskék meg csíkocskák maradtak, egy szúnyogcsípés eltakarására sem jók, a nagyobb darabokat már mind elhasználtuk valamilyen hasonló balesetre, én meg ott álltam a fürdőszobaszekrény előtt, életem nedvei belecsepegtek a mosdókagylóba, és azon törtem a fejem, most akkor elájulok-e vagy sem.
Végül amúgy minden megoldódott, mert eszembe jutott, hogy szegény varacskos Emeséből ki kellett akolbólítani a vöröskeresztes csomagot, mostanra ugyanis lejárt a szavatossága. Egy fásli ugyan attól még továbbra is jól szuperál, ha már nem garanciális, de a közúti ellenőrzést ez nem érdekli, úgyhogy a vöröskeresztes csomag tartalma ott kuksolt a fürdőszobában, én meg mindenféle német nyelvű borítékocskákat téptem fel fél kézzel, hogy ugyan melyikben mi a fene van, németül ugyanis még mindig nem tudok. (Utólag persze kiderült, hogy a borítékocskák másik oldalán kicsike betűs angol meg francia felirat is van, de hát abban a pillanatban épp az volt a legfőbb gondom, hogy kisbetűs izéket bogarásszak a túloldalon.)
A helyzet persze nem olyan rossz, hogy rosszabb ne lehetett volna, például nem kellett ügyeletre rohangálni, és miután letisztogattam a vérfürdőt, már az is látszott, hogy egész olcsón megúsztam. Az ember keze (meg arca) mindig jobban vérzik, mint amennyire azt a seb mérete indokolná, ennek itt most kábé egy-másfél hetet adok a gyógyulásig, bagatell. A gond csak az, hogy a jobb a domináns kezem (a mandolin sunyisága abban is megnyilvánul, hogy az eszközhasználó kezed metéled el vele, ellentétben például a késsel, amivel a másikat), ezzel horgolok, ezzel hímezek, ezzel fogom a szabóollót, ezzel vezetem az anyagot Erik tűje alatt – asszem, már teccik érteni. A gépelés, mint látható, még megy, de Grisette olyan pici, lényegében a jobb kezemről a mutatóujj is elég volt ahhoz, hogy megírjam ezt a bejegyzést.
Ígérem, lesz itt még szőlő meg lágy kenyér meg kafán ajiba meg minden, de most egy kicsikét én vagyok Félkezű Jack, a kalóz, akinek bonyolult logisztikázásba meg balkezeskedésbe kerül egy sima fogmosás és zuhanyzás is, és arról például fogalmam sincs, hogy a nyavalyába fogom megmosni a hajam, pedig átkozottul ráférne.
Minden nap más - mindennap más 