Ma hajnal óta mégecceresen nagynéni vagyok vagy minekhíjuk, a Repülő Kutató unokatesójának ugyanis megszületett a kisfia. A fotóbizonyíték szerint igen aranyos gumitörpe kinézete van, mint minden friss babának, de csak mérsékelten gyűrött, úgyhogy valószínűleg császárral született. (Akiket a filmeken láttok éppen “megszületni”, általában több napos, leginkább egy hetes csecsemők, simák, mint egy szaténlepedő, és csak mutatóba kennek rájuk valami esztétikus-forma ragacskát, de gondolom, ezt eddig is tudtátok. A valóságban kilenc hónapig ülni víz alatt, majd átszuszakolódni egy szűk kijáraton nem a legjobb ránctalanító kezelés.)

Tegnap délután háromkor végeztem erre a tanévre tanári feladataimmal. Az is felért azzal, mintha kilenc hónapig ültem volna víz alatt, úgyhogy rám is rámférne egy vakáció nevű ránctalanító kezelés, de diákként még hétfő estig várnom kell ahhoz, hogy átszuszakolódjam a komplex vizsgának hívott szűk kijáraton. Be kell vallanom, e pillanatban igen nyájas ki-nem-szarja-le hangulatban vagyok: végül is, megvan a határa annak, mennyi mindent gyömöszölhet a fejébe az ember, és szerintem amúgy nagyobb szükség van arra, hogy valaki lássa az összefüggéseket, mint hogy pontosan tudja, mi a sorszáma a 2011-es nemzetiségi törvénynek. (CLXXIX, amúgy. Igen sűrű év volt az törvényileg, khm.) Azt persze továbbra sem sejtem, mennyire felel meg az én tudásról való elképzelésem a vizsgabizottság ugyanarról való elképzelésének, és az összefüggések is hun látszanak, hun meg nem, úgyhogy a következő néhány napban még bizton várható pár pánikroham. Mindezzel együtt még az a gondolat is megkísértett hajnalban, miközben a madarak üvöltöttek odakint, Poci pedig elragadtatottan tipegett a hasamon, hogy mára szabadnapot veszek ki a tanulásból, ott egye meg a fene az egészet.

Aztán persze ránéztem a még mindig olvasatlan szakirodalmak listájára, és egy nagy sóhajjal elindultam kávét főzni.

Igen, éppolyan lelkes vagyok, mint amilyennek látszom.