Ma rövidke kirándulást teszek északra, megtekinteni egy fejlett iparú iskola- és kikötővárost. Istenbizony ezt írja Esztergomról a wiki. Na persze turistáskodásom célja nem a világ harmadik leggazdagabb egyházmegyei múzeumának (dettó wiki) meglátogatása avagy lődörgés a Várhegyen (“Szent István kislegendája szerint itt született Szent István király, akit itt koronáztak meg. Itt állt a középkori Szent Adalbert-székesegyház, melynek helyén ma Esztergom legnevezetesebb épülete és egyben jelképe, a bazilika áll. Az épület a 19. században épült klasszicista stílusban, és az ország egyik legmagasabb épülete. A bazilika környékén található a vár, valamint annak az északi rondelláján Melocco Miklós szobra, az István megkoronázása. Itt található az egykori Ószeminárium, ma Szent Adalbert Központ épülete is, melynek egyik homlokzata klasszicista, míg a másik romantikus stílusban készült el. A Sötétkapu egy alagút, amely átjáróként szolgál a Várhegyet beölelő épületek között, a székesegyházhoz épített hatalmas mesterséges domb alatt. A Víziváros a Várhegy és a Duna között elterülő, javarészt macskaköves utcákat jelentő különálló városrész. Itt találhatók Esztergom török kori emlékei, az Özicseli Hadzsi Ibrahim-dzsámi és Szulejmán szultán győzelmi táblája a várfalban.”), hanem a munkahelyemre totyogok be néminemű adminisztratív tevékenységeket letudni.

Utána penig valószínűleg elmegyek skandináv lottót játszani turkálni, aggyunk a kultúrának is.

Mindeközben amúgy egészen ősziesre fordult az idő, bús eső csepeg az égbül lefelé, és időnként szélrohamok rontanak át a rónán. Ha nem lenne muszáj, a lábam se tenném ki ma a lakásból. Mivel viszont muszáj, dérre-dúrral megmostam a hajam, mert a helyzet tényleg tarthatatlan volt. Sajna, mint megállapíthattam, festeni is kéne, mert a helyzet e szempontból is tarthatatlan, és amennyire kedvelem a fejemen a pipirost, annyira rühellem a folyamatot, ami elvezet ehhez a pipiroshoz.

Mondjatok valami vigasztalót, kedveskéim, ezúttal igencsak rámfér.