Ami késik, nem múlik. Épp tegnap mondtam, hogy a történeteink narratívája nem mindig halad az előre elvárható úton, mert Celofán nem hányt le semmit. Egen, persze, mára tartogatta. Mind a kettőt. Ezek közül az egyiket ráadásul stratégikusan egy olyan helyen hagyta, ami a lakás közlekedési útvonalainak középpontjába esik, én meg hajnali ötkor nem gyújtok villanyt, mert úgyis tudom, hol a konyha.

Hajnali ötkor nekem már elég jók a reflexeim, úgyhogy az út további részét féllábon szökdécselve tettem meg a mosogatóig, kezemben a fél papucsommal. A mosogatóhoz érvést a konyhapulton egy bumszli nagy üveget pillantottam meg abból a fajta olasz dizájnból, amiről az embernek nagy és funkciótlan épületek jutnak eszébe freskókkal meg minden más etvasszal, originale per definizone dal 1525. Pár másodpercig csak meredtem rá hülyén, hogy ugyan mi a tököt akar üzenni nekem az univerzum, aztán persze eszembe jutott, hogy tegnap a Repülő Kutató epres tiramisut gyártott, és ahhoz kellhetett neki. Álltam ott féllábon a macskahányásos papucsommal, aztán, fuck the system, gondoltam magamban ékes olasz nyelven, és meghúztam az amarettót.

Egy ilyen kezdet után már csak jobb jöhet, és én optimista vagyok, bár lehet, hogy ezt most il liquore italiano piu bevuto del mondo írja helyettem, akinek a józan eszem visszanyertén gyorsan utána küldtem két kávét, úgyhogy azóta már valószínűleg lányok után füttyög a Piazza Romanán. Il mascalzone.