(Ezt csak azért, mert miért ne.)

A fél világot tegnap a legújabb királyi esküdözés tartotta lázban, én viszont őtözködős bloggerhez méltatlan módon le se tojtam az egészet. Annyit tájékozódtam az egészről, amennyit egy híroldalon beúszó egyszál fotó adott. Megállapítottam, hogy az ifjú ara nem habcsókban volt, helyes, aztán tovább görgettem a híreken az egérrel.

A királyi esküdözések általában rettenet hidegen hagynak, a Windsor-ház bulijai pláne. A huszonegyedik században élünk, a kiskésit neki, királyi esküdözésből éppen elég nekem annyi, amennyit a Once upon a time produkált három átok meg két igaz szeretet/szerelem csókja között. Ott ráadásul ezek után legalább felgyűrték az ingujjukat, és elmentek szörnyekkel kardozni, nem pedig szalagokat vágtak át a legújabb tűzoltóállomás avatásán Hellhole Magna Derbyshire-Whatnotban. Eleve az egész ügy szinte kínosan anakronisztikus: lófejű királyfiak elveszik a csinoska leányzókat, aztán a csajoknak nem marad semmi, csak reprezentálni, és sorozatban potyogtatni a tündibündi aranyszőke kisgyerekeket, akikből aztán úgyszintén lófejű királyfiak lesznek valamikor. Ennek a legújabb példánynak még ráadásul saját élete meg hozzávetőleges karrierje is volt azt megelőzően, hogy a fél világ megnézte, hogyan rebeg igent, ezentúl meg egy kétszáz oldalas szabálykönyv szerint kell ketyegtetnie napjait, és a szoknyahossza, kabátfazonja, de még a körme színe is meg lesz szabva az utolsó árnyalatig. (Nem, azt nem tartom karriernek, hogy a továbbiakban stílusikonként tartják majd számon, és percek alatt elkapkodják a boltból azt a pöttyös kék zsabós ruhát, amiben átvágta a szalagot Hellhole Magna Derbyshire-Whatnotban.)

Nyilván mindenki azt csinál, ami neki jólesik (kivéve a hercegnéket, akiknek ott a kétszáz oldalas szabálykönyv és a monarchikus szaporodási program), ha valakinek az a pöttyös kék zsabós ruha meg a királyi menyegzők fontosak, én aztán nem szólok bele. Ha pedig azt a kérdést tennétek fel, hogy “és akkor mi van az igaz szerelemmel”, arra csak azt tudom mondani, hogy annak vajmi kevés köze van túlpublicizált esküvőkhöz és csinoska ifjú emberekhez, akár van azoknak lófejük, akár nincs. Az egész nyüves Windsor-ház legigazabb szerelmi története két nem különösebben szimpatikus, középkorú, csúnya emberről szól, akik harminc évig nem házasodhattak össze, és eközben akár akarták, akár nem, tönkretették egy csomó más ember életét. A szerelem nem szép, nem kedves és nem fiatal, nem kellenek hozzá sem menyegzői gilingalangok, sem pedig őtözködős bloggerek által körülrajongott ruhák. A szerelem csak van, és nem mindig úgy, ahogyan az jól festene a szalagcímek alatt.

Na de ha már őtözködős blogot írok, aggyunk neki: speciel éppen ma van a tizennyolcadik házassági évfordulónk a Repülő Kutatóval, úgyhogy, ha már lúd, legyen döglött: nesztek itt van alulírott abban a teljes harci díszben, amiben esküdözött, a hajában huszonöt hajtű meg két kábelkötöző szalag, a kezében pedig egy kétkilós csokorbumeráng.

Ez a fotó amúgy már vagy tíz éve nem került a kezembe, és némiképp tartottam is attól, mikor kinyitottam az albumot, hogy mennyire lesz kínos az egész, de csak mérsékelten volt az. Na persze a háttérfüggöny egy röhej, a szkennelés minősége meg hátizé, viszont összességében elég vállalható vagyok, asszem. Néhol viszont, bevallom, visítva röhögtem akkori magunkon. A fotós remek és elcsépelt ötleteinek nagy hányadát ugyan már a helyszínen kiszórtuk, például azt, amelyen a bőlegény a begyasszony harisnyakötőjét fogdossa. (Rajtam amúgy konkrétan harisnyanadrág volt és kényelmes-praktikus pamut alsóneműk, a fene fog még a fehérneműkkel is bohóckodni.) Az albumban azért mégiscsak található néhány röhejes zsánerkép, például az, amelyen a Repülő Kutató a ruhám cipzárját fogja olyan képpel, mint egy tizenkét éves szexmániákus (a jelenből visszatekintve mind a kettőnknek rettentő duci bébifeje van, de neki aztán tényleg), én meg kacéran sandítok hátra a fejemen lévő összes növényzet alól. Ezt viszont, ha megbocsátotok, nem publikálom, mindennek van határa.