A mai napot szeretném a macskaszőr világnapjának jelölni, indokaim erre pedig számosak és jogosak, hogy a fene vinné el őket.

Az egész a szokásos módon kezdődött, miszerint Celofán lehányta a kelimszőnyeget, én meg rendes kislány módjára feltakarintottam. Anasztázia nagyhercegnő gyakran merő passzióból hány, de ezúttal volt a matériában egy tisztes méretű szőrcsimbók is, úgyhogy megpucoltam a szemüvegemet, és alaposan szemügyre vettem a dolgokat, úgymint a szőnyegeinket. A dolgok nem álltak jól, úgyhogy némiképp káromkodva elővettem egy pár gumikesztyűt, és nekiláttam szőnyeget szőrteleníteni. A kelimszőnyegünk egy sunyi macskaszőr-csapda, ami majdhogynem feltűnésmentesen képes magába nyelni kiporszívózhatatlan mennyiségű vedledéket. Ezúttal összesen négymaréknyit sikerült, amit nem is igazán értek, mert ezeket a dögöket (mármint a macskákat) naponta fésülöm. Nyilván itt a tavasz, batynak a matykák, akik meg nem tudnak batyni, azok vedlenek, de azért mégiscsak sok ez a jóból. (Még szerencse, hogy annyira rémesek azok a kis kopasz szfinxmacskák, így végképp nem fenyegeti az a veszély ezt a két szőrös lakótársat, hogy lecseréljem őket.) Azt már csak a történelmi hűség kedvéért teszem hozzá, hogy az egész procedúrát valószínűleg még így is hagytam volna a rittyóba, amilyen rossz háziasszony vagyok, de holnap egy finn populizmus-kutató jön hozzánk alvóvendégnek, aztán mégiscsak a legjobb orcánkat kéne mutatnunk, nemdebár.

Más indokaim között az is szerepel, hogy két lehetőségem volt: vagy a macskaszőrről írok máma, vagy a szakdolgozatokról. A szakdolgozatokról meg, ha lehet, inkább nem írnék.

No sebaj, hátha holnap már jobb napunk lesz.

Amennyiben esetleg aziránt érdeklődnétek, van-e magyarázatom a mai öltözékre, férfiasan bevallom, hogy nincs. Maximum annyi, hogy ezek a holmik estek rám a szekrényből, én meg nem ugrottam el idejében előlük.