Mára ezt terveztem be, leginkább kedgeree formájában, amit egy indiai menüvel tervezett szülinapi batyubálra viszek magammal. Az időjárás ugyan a legkevésbé sem hajlandó kooperálni velem abban, hogy odakint is kurkumás verőfény legyen, mínusz egy fok van meg mindent elborító szürke maszat, de én nem hagyom magam, csakazértse. Magad, uram, ha szolgád nincsen.
Mint a mellékelt ábra mutatja, továbbra is a rétegzés démona vagyok, de azért a tél tényleg elmehetne már a halál faszára vitézkötésnek.
Jó, na csaltam egy kicsit, mert a házban volt már gyöngyfűző drót meg vagy két tucat nagy zöld kásagyöngy meg egy halott nyakékről leoperált kapocs, de bizony ezzel kezdődött az egész:
Egy turkálóban akadt a kezembe, és vittem is azonnal, mint a parancsolat. Ma elővettem, bámulgattam egy kicsit, majd levágtam a gyöngyfűző drótból három darabot 45, 50 meg 55 cm hosszúságban, és elkezdtem fűzögetni.
Aztán jött az a mozdulat, amikor mélán letöröltem puszta balfékségből a fotókat a fényképezőgépemről, úgyhogy nem tudom bemutatni, mi történt a továbbiakban, csak a végeredményt, mellyel kapcsolatban előre is elnézést kérek mindenkitől, aki ékszereket készít és a blogomat olvassa, mert ilyen trágya munkát senki, aki ad magára, nem tárna a nagyközönség elé.
Én, úgy tűnik, most éppen nem adok magamra.
Igen, egészen pontosan tudom, hogy létezik olyan, hogy szerelőpálca meg stopper, de vidéken vagyok eltemetve, a hobbibolt két kilométerre gyalogláb, és még mindig tél van, hogy rogyasztaná rá az eget erre a márciusra a nagy Amateraszu istennő.
A tegnapi napomon úgy kattogtam végig, mint egy felhúzós játékegér, végig a szobán, be a sarokba, balraát, balraát, visszafelé, aztán a következő sarokban megint. És amikor végre azt hittem, hogy na, most már csak tíz kilométer hazáig, a busz megállt fél kilenckor Tahitótfaluban a hídfő előtt, a sofőr pedig szólt, hogy izé, most gyaloglás lesz. Az is lett. Poétikusan esett a hó, balra tőlünk egy széttört autó, jobbra egy kidőlt villanyoszlop, közben elszórva meg egy tucat tűzoltó, akik eltereltek minket a másik buszhoz, és azzal végre hazajutottam. (A hírek szerint nem sérült meg senki a kocsit meg a villanyoszlopot kivéve, akik egyelőre tisztázatlan okból összepuszilóztak csak úgy, minden ok nélkül. Ez is valami, no.)
Mindezek után persze hogy bealudtam a kanapén fogmosatlanul és full sminkben, aztán persze hogy felébredtem kettőkor. Anyám, úgy festettem, mint egy pandamaci. Egy pandamaci, akinek valami meghótt a szájában, ráadásul. Emberré pofoztam magam, adtam jutifalatot Celofánnak, aki nyivákolva szokott kérincsélni ilyenkor valami kis törődést, lehetőleg jutifalat formájában, aztán megetettem a kovászt is. És máris fél négy volt, amikor már úgysem érdemes visszaaludni, mert így már csak valamikor nyolckor leszek képes kinyitni a csipámat, kialvatlanabbul és nyúzottabbul, mint ha ébren maradok. Természetesen visszaaludtam, és csak nyolckor nyitottam ki a csipámat, hajszálpontosan a fentebb leírt állapotban, vadabbnál vadabb álmok után.
Ha egy héten belül nem olvad el a hó és nem kezd látszani valamiféle tavasz meg pitypalatty, én tutira megharapok valakit. Addig még van az időjárásnak egy hete, hogy kidühöngje magát, nem mondhatja senki, hogy nem vagyok elég méltányos. Most viszont elmegyünk Emesével bevásárolni, például füstölt halat. Holnapra szülinapi buliba vagyok hivatalos, ahol indiai batyubál lesz, én meg egy bödön kedgereet akarok vinni magammal, éljen az anglo-indiai konyha meg a kurkumás verőfény.
Március másodikán havazásra és mínusz hét fokra ébredni – áááá, ezt le sem tudom írni, milyen érzés, pedig nagyrészt abból élek és attól létezem, hogy a pofámat jártatom hol szóban, hol írásban. Öt évvel ezelőtt a piacon már volt medvehagyma, csak ennyit mondhatok. Hát most legfeljebb medvék vannak, nuku hagyma, meg farkasok ordítanak fent a hegyekben és alszanak a srácok régi mezében, hogy a Kispált is ideráncigáljam egy idézet erejéig. Várja Önt a világ épp a végére, pontosan így.
A bőrömet is le tudnám vakarni magamról, olyan dühödten ideges vagyok ettől az időjárástól. Arra, hogy mennyire rossz a helyzet, valószínűleg semmi sem mutat rá jobban, mint hogy az imént odamentem az elégedetten csámcsogva héderező macskákhoz, és közöltem velük, hogy utálom az önelégült szőrös pofájukat. (Nyilván meg se pirulázták, macskáéknál ez már így szokás. Ehelyett szimultán beleásítottak a képembe.) Ha nem kéne mennem sehová, ma valószínűleg hisztérikus íróprogramot tartanék, jöjjön ki, aminek ki kell jönnie, de sajnos/szerencsére tanítónapom van, 5×45 perc délután a levelezősökkel plusz még egy-két kósza szakdolgozó, így hát felmegyek északra együtt üvölteni a toportyánférgekkel, és ehhez durván kipintyölöm a pufámat, és magamra hányok annyi réteget, amennyi csak belefér.
Odakint porka havak, idebent ideg, tanítás csak 14:15-től, a délelőtt szétesik apró és használhatatlan darabokra, este meg nem érek haza kilenc előtt. Gyerünk.
Mára eredetileg azt terveztem, hogy leszedem az ablakból a porcolány télapókat, és átcserélem a nappali díszletét tavaszira, de épp elég kinézni az ablakon ahhoz, hogy az ember azt mondja, ej, ráérünk arra még. Olyan tél van, hogy csak úgy recseg.
Az ilyen napok azok, amelyeket otthon ténfereg át az ember macskaszőröktől lepett nyafogóruhában, de ehhez legalább Marimekko-zokniban.
 | mák - Jóleső Január 2026/1 –… |
 | Vég Anett - Jóleső Január 2026/1 –… |
| Vég Anett - 13/123 – Mos |
| mák - Adventi dekkolás 2025/7… |
| Vég Anett - Adventi dekkolás 2025/7… |
Minden nap más - mindennap más 