Biztosan van valami titkos dresszkód és etikett azon feleségek számára, akik bemennek a Magyar Tudományos Akadémia patinás épületébe, hogy részt vegyenek briliáns férjük akadémiai doktori védésén, majd az azt követő elegáns fogadáson. Feltehetőleg a csendes meghatottság is szériatartozék, kis csipkés zsebkendő meg frissen frizérozott haj. Ah, minő ragyogó férfihoz mentem én hozzá, nagy megtiszteltetés ért engemet, évoé, hüpp.

Höhö. Egyrészt speciel én magamtól is tudom, hogy ez a faszi okos, mint a nap, nem kell ehhez végigücsörögnöm több órányi számomra-éppen-érdektelen pofázást. Másrészt meg ma reggel tíztől masszázsra volt időpontom, és ez most ugrott. Pedig, mmm, milyen jó az, amikor kivacskolják az ember hátából a görcsöcskéket. Úgyhogy a mai csudálatos eseményre  nemcsak mindenféle nemtudományos színű és szabású holmikban jelenek meg, de valószínűleg mindvégig küzdeni fogok a késztetéssel, hogy felugorjak, és elüvöltsem magam: “Fogjátok már rövidre, az árgyélusát neki, vagy itt alszunk!”

Na jó, pofa súlyba, színes harisnyát felrántani, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Viszont ha azt hiszitek, hogy a továbbiakban nem mondok majd olyanokat az akadémiai doktor úrnak, hogy “kicsi vízicsiga, már megint széthagytad a céduláidat, mint kutya a szarát”, hát akkor még nem ismertek eléggé.