Március másodikán havazásra és mínusz hét fokra ébredni – áááá, ezt le sem tudom írni, milyen érzés, pedig nagyrészt abból élek és attól létezem, hogy a pofámat jártatom hol szóban, hol írásban. Öt évvel ezelőtt a piacon már volt medvehagyma, csak ennyit mondhatok. Hát most legfeljebb medvék vannak, nuku hagyma, meg farkasok ordítanak fent a hegyekben és alszanak a srácok régi mezében, hogy a Kispált is ideráncigáljam egy idézet erejéig. Várja Önt a világ épp a végére, pontosan így.

A bőrömet is le tudnám vakarni magamról, olyan dühödten ideges vagyok ettől az időjárástól. Arra, hogy mennyire rossz a helyzet, valószínűleg semmi sem mutat rá jobban, mint hogy az imént odamentem az elégedetten csámcsogva héderező macskákhoz, és közöltem velük, hogy utálom az önelégült szőrös pofájukat. (Nyilván meg se pirulázták, macskáéknál ez már így szokás. Ehelyett szimultán beleásítottak a képembe.) Ha nem kéne mennem sehová, ma valószínűleg hisztérikus íróprogramot tartanék, jöjjön ki, aminek ki kell jönnie, de sajnos/szerencsére tanítónapom van, 5×45 perc délután a levelezősökkel plusz még egy-két kósza szakdolgozó, így hát felmegyek északra együtt üvölteni a toportyánférgekkel, és ehhez durván kipintyölöm a pufámat, és magamra hányok annyi réteget, amennyi csak belefér.

Odakint porka havak, idebent ideg, tanítás csak 14:15-től, a délelőtt szétesik apró és használhatatlan darabokra, este meg nem érek haza kilenc előtt. Gyerünk.