Azt szeretem magamban (nem), hogy olyan kiszámítható vagyok a prokrasztinációimban: ma például leginkább kenyérsütéssel és sapkavarrással próbálom elodázni azt a pillanatot, amikor neki kell feküdnöm az mtmt-frissítésnek, és mindeközben arról győzögetem magam, hogy ezek is hasznosak és fontosak és… és… és sokkal jobban esnek.

Nyavalyába már, hogy a komplett tudományos tevékenység szinte egyébről sem szól, csak adminisztrációról. És egyre határozottabban érzem, hogy ha még egyszer olyasmit hallok valami tisztességben megpenészedett prof. dr. habil. emer. múmiától, hogy “a tanársegédem, aki a dolgozatokat javította”, lehet, hogy megtaposom egy kicsit az illetőt.