Tegnap mintegy blogolási szabadságon voltam, nem is igazán tudom, miért. Talán mert úgy gondoltam, mit mutogassak magamon meg a sokszor látott rozsdaszínű nyafogóruhámon, meg egyébként is szinte egész nap mosogattam meg aludtam meg nemcsináltamsemmit.

Most persze ennek következtében heveny bűntudat mardos, mert annyi dolgom van, mint égen a csillag. Sajnos nem vagyok a megfelelő mentális állapotban hozzájuk, és ez csak romlik egy ideje. Minél több nemszeretem dolgot kell csinálni, annál jobban halogatom mindet, aztán egyre több bűntudatot érzek a halogatás miatt, és egyre nehezebben bírom rávenni magam arra, hogy megcsináljam azt a sok nemszeretem dolgot. Mostanra már egészen görcsös és torokszorító módon utálok egyes feladatokat, ennélfogva még annyira sem vagyok képes hozzájuk fogni, mint eddig.

Nyilván ebből az ördögi körből is ki fogok majd keveredni valahogyan-valamikor, de most éppen az alján vagyok ennek a dolgoznikéne-ezerfeladat-hűdeutálommindet állapotnak, és igazán nem látom, hol a felfelé tartó lépcső vagy rámpa. Különben is, amire szükségem lenne most, az egy lift, de a jelek szerint az én dolgozós életem is éppen annyi belátással van megszervezve (többek között általam is, nem tagadom), mint a hármas metró felújítása, és coki akadálymentesítés.

Pedig igény lenne rá.