Most tartunk ott, hogy én ugyan már megtévesztő egészségesen festek, és mindehhez még a lehetőségekhez képest puccba is vágtam magam, de még mindig harákolok, és az agyam úgy vonszolja magát előre, mint egy életunt csiga. A hasonlat persze nem jó, mert a gondok leginkább abban állnak, hogy éppen abba az irányba tudok roppant lassan elindulni, amerre kellene: a nemszeretem-kötelező feladataimmal például félelmetesmód nehezen boldogulok. (Nem a tanítással, az teljesen más tészta. A kötelező írnivalókkal. Halogatás a köbön, alkudozás magammal, bánatos vicsorgás a határidőkre. A legszomorúbb, hogy olyan feladatokkal is ezt csinálom, amilyeneket máskor röhögve és röptében szoktam megoldani.) Ehhez képest viszont rettentő lelkesedéssel tudnék beledűlni olyan tevékenységekbe, amelyekkel jelenleg teljesen kizárt, hogy lenne lehetőségem foglalkozni.

Oké, harapjuk össze a fogunkat, és csikorogjunk tovább a kijelölt irányba. Nem azért tartanak engem, hogy piros díványpárnákról, tarkabarka gyerekruhákról, fordulatos regényekről és kőszegi kirándulásokról ábrándozzak.