A tegnap épp olyanra sikerült, mint számítottam: a “huh, na akkor most leülünk és lazítunk kicsinyt” háromnegyed ötkor következett be a buszmegállóban: lehuppantam a padra, tél ide vagy oda, és még akkor se álltam fel, amikor két melós felemelt mellettem egy kanálisfedőt, aztán akkurátusan belecsűrt vagy húsz méternyi ipari csőgörényt. Mire visszatekerték, szerencsére megjött a busz.

A reggeli rohanásban mellesleg nem sikerült megtalálnom a zenegépeckémet, és így egész nap arra a zenére voltam utalva, ami akkor hangzott fel automatikusan a fülemben, amikor akart. Ezúttal kifejezetten rettenetes válogatásokat dobott az agygép, a majdnem másfél órás buszúton hazafelé például a “fenn a falon, fenn a falon van egy kicsi bolha” kezdetű gyermekdalocska ment. Mindvégig. Még azután is, hogy leszálltam a buszról, bele a rurális élet koromfeketéjébe. Mi ugyan Szentendre belvárosi részén lakunk, közvetlenül a 11-es főút mellett, de épp azon a kábé egy kilométeres szakaszon, ahol már vagy másfél hete csak elvétve van közvilágítás. Az egyik barátnőm nem sok szeretettel szokta mondogatni, hogy ő konkrétan a Sátán Segglyukában lakik, hát nekem is ilyenforma érzéseim valának, miközben hazacaplattam a sötétben kies kastélyunkba. A Repülő Kutató persze megint világgá ment, ezúttal ugyan csak Brnóig és ma haza is jön, de akkor is. Ennélfogva midőn beestem az ajtón, csizmácskámon többkilónyi sárkümőccel (Sátán Segglyuka, yep), csak a macskák álltak ott a szokásos kérdéssel, miszerint hol a kaja.

Mint látható, megint nekem van a legizgalmasabban unalmas életem, úgyhogy a mai napon teljesen kiélvezem ennek minden kicsiny örömét: a lábamat se teszem ki a házból, viszont megetetem legalább kétszer a mosógépet, és kiredvázom a fürdőszobákat.