A világ annyira tele van őtözködős blogokkal, hogy elvileg mindenki megtalálhatja azokat, amelyek megfelelnek kényes ízlésének. (Még úgy is, hogy a legtöbbjében cinegelábú későhúszasok vagy koraharmincasok ácsorognak szándékolt-laza testtartásban valami menő utcaképben, teveszőrszín kabát van rajtuk flitteres pólóval, előre szaggatott farmergatya meg mezítlábra vett jégcsákány sarkú cipő, gondosan fodrászolt hajuk hullámosan omlik a lapockájukig, könyökhajlatukban pedig egy nyolcszáz dolláros táska fityeg.) Az én kényes ízlésemre elég rossz idők járnak mostanában, egymás után hagyják abba az őtözködős blogolást azok a valószerűen hétköznapi vagy valószerűtlenül lökött-tarkabarka nők, akiket olvasni szoktam. Az egyik megunta, a másik elvált, a harmadik bipoláris depresszióban szenved (és elvált), a negyediknek meghalt az anyja, és azóta antidepresszánsokon él, néhányan meg azt se mondták, bikmakk, épp csak nem írnak blogot. Az utolsó, aki bejelentette, hogy nem ír többé, a világ általános rossz állapottyával indokolta a döntését, mert nincs értelme új ruhákkal meg egyéb világi hívságokkal foglalkozni, amikor átvette az uralmat az ország fölött egy elmebeteg sárgafejű kakadu.

Ne higgyétek, hogy engem nem rohan meg időnként (elég gyakran) a bűntudat amiatt, hogy a világ egyre nyomorúságosabb helynek tűnik, én meg itt marháskodom hupiszínű harisnyákban, és szükségtelenül drága cipőket veszek magamnak. Az se nagyon vigasztaló, hogy hupiszínű harisnyák nélkül még ennél is nehezebb lenne, hát micsoda sekélyes darab vagyok én, hogy a mentális egyensúlyomhoz színes rongyokra van szükségem.

Eh. Február van, tele köddel, pocsétákkal meg nyomorúsággal. Gyerünk, színes rongyok meg puha macskák.

(Ha minden jól megy, du. magamról is teszek fel képet, de egyelőre nem megyek élményszámba.)