Minden évben van egy olyan nap (általában, de nem mindig éppenséggel hétfő), amikor kinézek az ablakon, és megállapítom, hogy bizony, itt van újra. Nem kell hozzá eső, szél, ború, még a fák lehulló levelének lágy nesze sem, mégis definitíve ősz van már, egyik napról a másikra.

Úgyhogy ilyenkor szépen elmennek aludni a citromos tusfürdők, a naptejek meg a könnyű nyári kaftánok, a tornacipők, a kicsi zoknik meg a vászontáskák, és felébrednek a sálak, sapkák, bakancsok, blézerek meg a levendulás testápolók. Néhány napig méla vagyok meg fakócska, aztán nekilendülök, narancssárga párnákkal szórom tele a lakást, nagy kanna Earl Grey teákat főzök, színes harisnyákat veszek fel, és örülök az ősznek – annak, ahogyan lassan elsárgul a nyírfa, ahogyan reggel átnéz rám a Dunán meg a ködön a nagymarosi templom tornya, ahogyan esténként egyre többször érzem a fatüzelésű kályhák füstjét, amikor hazaérkezem.

Mindennek megvan a maga ideje, mint a szalmakalapnak, mondogatták nagyanyáim. Most éppen ennek van itt az ideje.

Hogy kevésbé poétikus vizekre evezzek: még a nyáron alakítottam át ezt a szoknyát két számmal kisebbre az eredeti változatánál. Ha érdekel valakit a folyamat, tessék jelezni, megvan hozzá a komplett fotódokumentáció, csak meg kell írni a bejegyzést.