Egészen pontosan reggel hat óra tizenkét perc volt, amikor frusztrációmban bőgni kezdtem, hangosan, mint egy kisgyerek, és körülbelül a kétévesekéhez hasonló takony-nyál-könny kombinációban. Két perccel később kénytelen voltam rájönni, hogy hiába bömbikézek itt, senki se fogja megoldani helyettem a gondjaimat, a macskák csak néztek, hm, ez egészen érdekes, de hol a kaja, a Repülő Kutató meg békésen aludt odafent. Némiképp segített volna átmenetileg a helyzetemen, ha felmegyek, és az ágy lábánál fújom tovább az angyalok harsonáját, mert akkor legalább felébred és összetojja magát ijedtében, de ehhez már túl felnőtt vagyok és túl civilizált. Sajnos ahhoz is túl civilizált voltam, hogy kivágjam az ablakon át az udvarra a nyomtatót, pedig valószínűleg az is segített volna átmenetileg a gondjaimon, vagy ha nem is, legalább fél percig jól éreztem volna magam tőle. Hogy izélné hegyesre az univerzum önmagát, napokig nem tudom kinyomtatni a cuccaimat, mert nincs papír, amikor meg végre van papír is meg nyomtatnivaló is, a nyomtató nem hajlandó elindulni. Összesen huszonkét rühes oldalról van szó, és nincs is benne más, mint az eddigi életem meg a következő öt usque hét évem, meg az összes pluszkereszt, amit még nagy optimizmusomban a nyakamba veszek, merugye nincs elég dolgom anélkül is. Csekélység.

Aztán persze a macskák kaptak kaját, én többé-kevésbé lehiggadtam és elvonultam zuhanyozni, a Repülő Kutató felébredt, megegzaminálta a nyomtatói helyzetet, majd ő is megkérte az univerzumot, hogy izélje hegyesre önmagát meg a nyomtatót, de lehetőleg máma még. Ezután kihúzta a konnektorból, visszadugta, működött. Egy fél oldal hosszáig. Utána bekapta a lapot, se ki, se be. Izéljehegyesre, holabicskám, hollehetkinyitnieztaszart. A szar közepében végül megtaláltuk az Anasztázia nagyhercegnő által szétboncolt fűzfavessző fotel egy darabját, amit a nyomtató hősiesen megpróbált ledarálni, de persze nem daráló ez, heh. Én valahol menet közben megint bőgtem egy sort, ezúttal egészen visszafogottan, és akkor a Repülő Kutató gépéről végre működni kezdett a nyomtató (az enyémről egy oldal után mindig feladta), és nagy lendülettel kiokádta magából a kutatási tervemet, minden oldal közepén egy plafontól padlóig érő üres csíkkal, definitíve leadhatatlan állapotban.

Addigra már Celofán, aki nem egy érzelempocséta, undorral lelépett, csak Porcelán tartott ki mellettünk, aki érdeklődve nézte egy ideig a lila fejünket, majd elaludt. És akkor jött az örök megoldás, a pendrájv meg a másfél kilométerre tőlünk lakó két lehetséges kopiszalon, útban a posta felé, remek. Elindultam pendrájvostul- borítékostul, kezemben fénymásolatok tömegei, a Repülő Kutató meg a piac felé irányozta lépteit, valakinek arra is gondolni kell. Ekkor ugyan már kilenc óra múlt, de hát sebaj, még hosszú a nap.

Egyetlen dolgot nem kalkuláltam bele a terveimbe: Szentendrét. Nyilván két perc alatt találtam volna magamnak egy szombaton is rendelő csakratisztítót valahol Dömörkapu mellett, de a gyalogbéka plebsz számára hozzáférhető szolgáltatások ebben a rohadt turistaszivattyúban csak hétköznap elérhetők, és akkor is csak-csak. (Tavaly nyáron két hétig nem jutottam be a falu egyetlen rövidáru-üzletébe, mert állandóan technikai okok, ebédszünet, rögtön jövök.) Zárva volt minden. Így hát megfordultam, és elindultam visszafelé a pendrájvval meg a borítékkal, valahol hazafelé vánszorgásom közepette a Repülő Kutató is megjelent egy kosár zöldséggel (amiben mellesleg nem volt rukola, nem termett a héten a termelőknél), és mikor a Ferences Gimnázium előtt döngettünk elfele, úgy összekaptunk valami pitiségen (ő kezdte!), hogy zengett bele az utca, a gimi előtti padon ülő ájtatos mámik meg pont úgy néztek ránk, ahogy ilyenkor kell.

És én ekkor megint elbőgtem magam, ez volt a nap totális fénypontja, szerintem évek óta nem vonyítottam ilyen hangosan, de akkor már a mámik úgyis a hátunk mögött maradtak, és bömbikézhettem kedvemre, mert nem volt körülöttünk más, mint a Dunakanyar spirituális szépségei felé özönlő kocsik, zumm, zumm, meg én, aki kábé fél kilométeren át üvöltött, de mint a nádibika. A Repülő Kutató valószínűleg ekkor realizálta, hogy egészen pontosan milyen állapotban vagyok, mert ijedtében bedugott a kocsiba, elvitt az Alkotmány utcába Budapesten, ahol tud egy szombaton is nyitva tartó kopiszalont, aztán a budakalászi Auchanba, ahol csipsz van meg posta, és ahol végre megszabadultam a paksamétától. Negyed egyre értünk haza, és most már nyugi van, de nemtom, mikor voltam utoljára ilyen zaklatott meg sérülékeny meg nyomorult.

A kérdés persze továbbra is az, amit már március óta folyton felteszek magamnak a témával kapcsolatban, miszerint hol volt az én normális eszem, és miért nem tudok békében megülni a seggemen. Annyi órám van, mint a nyüves, a következő években vagyonokat fogok fizetni fogorvosnak meg parodontológusnak csak azért, hogy nekem rossz legyen, és egy még mindig gyomlálnivaló esszékötet setét árnya ül károgva a vállamon. Arról meg még nem is beszéltem, hogy három félkész regényem van a félkészültség különböző stádiumaiban, bűntársammal együtt az évtized műfordítási csúcsteljesítményével kilincselgetünk hiába, mivelhogy senki sem akarja kiadni, ja, és még egy négyötödig kész versesköteten is ott kotlok, ami fölött csúful elrepült az idő vasfoga, már senkit sem érdekelnek az olyan verseskötetek, amelyek megértéséhez elölről-hátulról tudni kell a komplett görög mitológiát.

És akkor még mindehhez beadok egy doktori jelentkezést.

A második doktorimhoz.

Amit nem fog szponzorálni nekem az égegyadta világon senki, és különösebb lelkesedés sem övezte felsőbb szinteken, hogyúgymondjam.

Hol volt az én normális eszem, de tényleg.

Én ugyan rendszerint azzal hízelgek magamnak, hogy nem vagyok olyan általában-vett-divatblogger, aki mindig a megfelelő beállítást keresi, láttatok már engem taknyosan, betegen, nyúzottan, de azért valahol én is meghúzom a határt. A fene se akarja a bőgéstől bedagadt szemem nézegetni, én különösképpen nem.