Ma is fél háromkor ébredtem, hajh, a rossz lelkiismeret meg a közeli határidők szorítása. A kutatási tervem úgy készül, mint Luca széke, ami nem jó jel, mert pénteken attól is meg akarok szabadulni, ha egyszer lehetséges. (Még mindig itt csóválom a fejem, hogy hol volt az én normális eszem, de most már röpül a nehéz kő, és tényleg nem tudni, hol áll meg.)

Mindegy, most egy hétig az az egyetlen működőképes stratégia, hogy mindig csak a közvetlenül előttem ácsorgó feladatokra koncentrálok, és a “közvetlenül előttem” ebben az esetben azt jelenti, hogy “amit még ma muszáj letudni”. Úgyhogy most elszáguldottam Esztergomba (háhá, méghogy száguldás – hatvannal fogunk ballagni én meg a volánbusz, és ő mindeközben huszonötször megáll). Arrafelé, ha lesz ülőhely, munka a laptopon, bent két vizsga, aztán alkalmassági vizsga, aztán némi könyvtár, a hazafelé buszon meg azonnal javítani a dolgozatokat, mert ki tudja, mi lesz holnap. (Amerikai alvóvendég, az lesz. Legalább lesz hol aludnia, azt már elrendeztem. Szerencsére ő is macskatartó, tehát nem kell attól félni, hogy allergiás rohamot kap majd – miután felhúztam a tiszta ágyneműt, Poci és Celó is szent kötelességének érezte, hogy lemeózza, milyen fekvés esik rajta.)

Mindeközben pedig az ég is úgy döntött, hogy ránk szakad, pedig, Tutatiszra, még csak ez hiányzott.

Hogy a ruházkodásról is essen némi szó: mivel reménybeli felvételizőink is ott fognak reszketni az idegességtől, én ezúttal sem árulok zsákbamacskát. Take it or leave it.