Álmomban néha ismét egyetemista vagyok, persze nem éppen ott és éppen úgy, mint húsz évvel ezelőtt. Minden sokkal nagyobb és egyben koszosabb is, az egyetem épülete zegzugos és szemetes és elhanyagolt, a falból kilógnak a vezetékek, a falikarokban légypiszokpöttyözte húszas égők, a radiátorok majdhogynem ragtapasszal vannak befoltozva, pedig hatalmas rózsaablakok meg óriáslépcsők vannak mindenfelé, de azok is töredezetten, porosan, kivilágítatlanul. Általában ilyenkor kétségbeesetten bolyongok emeletről emeletre, mert nem tudom, hol lesz az órám, aztán mikor végre megérkezem a teremhez, kiderül, hogy nem is diák vagyok én ezen az órán, hanem tanár, a felkészültségem hiányos és a projektor meg a számítógép nem működik, fejből kellene elmagyaráznom valami roppant bonyolultat és összetettet, sok adattal, a diákok meg kajánul várják, mikor égek be. Kézenfekvő lenne ilyenkor szépen felébredni, de nem, az ébredés csak akkor érkezik, amikor végre befejezem az órát, vállamra dobom a táskámat, és elindulok a büfébe.

Legalább azt a nyavalyás kávét szeretném meginni egyszer végre, amiért álmomban a büfébe megyek.

Hogy a jelenről is motyogjak valamit, mostanra már tényleg elegem van az időjárásból, és a postás iránt sem viseltetem túl nagy szeretettel, aki meg se próbálja bedobni az ajánlott küldeményt, csak az értesítőjét. A posta, mint ez nálunk falun megszokott, természetesen két kilométerre van.

Ja, amúgy ma reggel a Repülő Kutató adta elő az olvasójegy-keresgélő hörgős-morgóst, és elhihetitek, beleadott apait-anyait. A macskák úgy nézték, amint fel-alá rohangál ordítva, mint a meccsnézők Wimbledonban.