(Hú, de nehezen jött össze ez a poszt is.)

Az elmúlt másfél hónapban is turkálgattam ezt-azt, de ezúttal jóval ritkábban nézett velem szembe olyasmi, amit azonnal leakasztottam volna az állványról, gyere haza szépen a mamával, cukimuki. (A tegnap vett gatya muszájból volt. A muszáj mindig más ügy. Máig emlékszem arra, amikor 2006-ban egy szép nyári napon leszálltam a buszról vizsgáztatni menet, és a ruhám, krccs, bokától szinte hátközépig végigszakadt. Akkor se volt más megoldás, mint turkálni gyorsan egy másikat helyette, olyat, amilyet.)

Azért persze mégse múlt el nyomtalanul ez a másfél hónap sem, például szereztem magamnak egy dzsekit.

Közelkép a válláról hátul, mert azt úgyse igen fogjátok látni.

Az egyik kolléganőm meggyőződéssel közölte a héten, hogy “nincs olyan, hogy túl sok táska”, és én ugyan ebben kezdek kételkedni – ott vagyok a rohadt sok táskámmal, de csak kettőt-hármat használok, amióta a laptop mérete miatt a nagyobbakat és könnyebbeket vetem be minden alkalomra. Na mindegy, a laptopot néha itthon is lehet hagyni, ez meg igazán könnyű és sokzsebes darab, úgyhogy turkáltam magamnak egy újabb táskát a meglévő harminc mellé.

Aztán egy hónap szünet. Végül a keddi Bermuda-háromszögben kóválygás is hozott magával néhány új ruhát, például a kockást, amiben szerdán voltam, meg még a következő kettőt:

A fehér alapon tarkabarka ideális nyári utazóholmi, 97% viszkóz, 3% elasztán, tehát szellőzik, de nem gyűrődik, ráadásul kapásból is tizenöt féle kombinációban tudom majd hordani, remek. A pasztellvirágossal van a gond, bár az is csak afféle luxusgond: méretre remek, és nem bírtam otthagyni, mert egyszerűen elragadó darab, de hát a megfelelően ünnepi-lezser alkalomhoz kéne felvenni, például nyári délutáni esküvőhöz. Ha esetleg meg akartok hívni ilyesmire, ne fogjátok vissza magatokat, ruhám már van hozzá.

Ugyanazon alkalommal turkáltam egy szoknyát is. Érdekes, hogy egyre több zöld(es) holmim van, ez most a jelek szerint egy ilyen szakasz az életemben.

Ennélfogva, egye fene, hosszú vacillálás után megrendeltem egy webáruházból azt a cipőt is, amit már két éve kinéztem ugyan magamnak, de mindig azzal legyintettem rá, hogy én nem szoktam ennyiért cipőket venni.

Hát most megvettem. Igaz, továbbra sem csinálunk trendet abból, hogy húszezerért (akciósan!) vegyünk magunknak zöld strapacipőket. Még mindig lelkifucim van egy kicsit.

Lelkifucim amúgy a következő kupac miatt van úgy istenigazából, mert hát Szaharába homokot, az én varrószobámba meg anyagokat, ugyan minek. Viszont azzal, hogy most demonstratíve megmutattam, legalább kezdenem kell velük valamit.

A zöld iránti vonzódásom mellett másik érdekes fejlemény az életemben, hogy esetenként vonzalmat érzek a giccs iránt is, lásd a fenti kupacokban a rózsás anyagot, az már olyan ronda, hogy majdnem szép.

És ugyanezt tudom elmondani a következő csudálatos kalapról is:

A fehér masniszalagocskákat le fogom operálni róla, de a rózsák valószínűleg maradnak, mert minél tovább nézem őket, annál jobb kedvem lesz tőlük, az pedig ebben a világban felbecsülhetetlen.

A kalap a kínai bótból jött haza velem tegnap, amikor hirtelen vésztjóslóan felgyorsultak az események, mert jött vele a következő tunika is

meg két pár tornacipő, mert a nyarat úgyis ilyenekben fogom végigtoporogni. (Mint látható, a zöldes korszakom mellett piros-korall korszakom is van, jól kinézünk.)

Úgy vélem, mindent összevéve igen alaposan bevásáltam az elmúlt másfél hónapban, úgyhogy most ráülök a kezemre, és megpróbálok a következő két hónapban nem venni semmit, hacsak nem fogja valami üvöltve verni magát a földhöz, hogy “vigyééééél haza!”. Amúgy is van egy csomó varrnivalóm, nemdebár.