A tegnapi nap épp úgy alakult, mint erre számítani lehetett: fele gyógyulgatós szundikálással telt, a másik fele meg a kecsappal. Csak hogy, úgymond, kimaxoljuk a humorfaktort (böee, micsoda kifejezések ezek): a Repülő Kutató valamikor a nap közepén vette észre, hogy minden igyekezete ellenére a fejbúbján maradt egy méretes kecsapfolt. Azt hiszem, az észlelés pillanatában épp valamilyen értekezleten lehetett.

Kezdek nyűgös lenni amiatt, hogy beteg vagyok meg lassú, és egyáltalán nem haladok sehová semmivel. Basszus, a rektori szünet miatt szerdáig szabad vagyok, ezt pedig ki kéne használnom, mert ilyenkor decemberben minden perc számít. Őszintén, már el se tudom képzelni, hogyan csináltam én ezt korábban, amikor adventre átcseréltem a lakásban az összes saját kezűleg kreált kiegészítőt, falvédőt, díszpárnahuzatot, terítőt – sőt, nemcsak átcseréltem, de újakat varrtam. Ehhez képest most még mindig a tulipános tavaszi falvédő lóg a falon, a párnahuzatokat meg tavaly december óta nem variáltam sehová. Kimostam ugyan néhányszor ez alatt az egy év alatt, de arra sose volt érkezésem, hogy lecseréljem. Ma azért megpróbálok matatni egy kicsit a lakáson, többek között  felrakom az ablakba a mécsestartó porcelánmikulásokat is, akik már tavaly se kerültek elő, mert mi van, ha lelöki őket a macska. Na hát most már két macska van, de azért megreszkírozom, hátha túlélik. (A mikulások.) Drukkoljunk.

Ugyan ma nagyrészt itthon fogok motyogni kinyúlt háziruhában, de most begyömöszöljük magunkat az autóba, és elvonulunk bevásárolni a jövő hétre. Ki kell használnunk, hogy éppen kivételesen mindketten itthon vagyunk, sőt, a kocsi is. Emellett meg előbb-utóbb mégiscsak összeszedem magam annyira, hogy sütiket is süssek, és ehhez nem árt, ha van itthon pár alapanyag. Pláne, hogy idénre jótékonysági céllal is bevállaltam vagy öt tepsi csokicsókot.