július 2015 havi bejegyzések

Tegnap elég szépen haladtam a melóval, ennélfogva ma egyáltalán nem fogok szépen haladni vele. Nem baj. A francba, végül is vakációm van vagy mifene.

Egyébként is, jövő kedden elmegyek egy egész hétre klastromi magányban dolgozni, férj és macskák és bármiféle más társaság nélkül.

A tegnapi vihar után ma roppant bizonytalan időjárás van, azt se tudja eldönteni, essen-e vagy napsüssön. Ilyen esetekben a rétegeim még sose hagytak cserben, remélhetőleg most sem fognak. Indulok házon kívüli dolgozóba, mert már annyit néztem ugyanarról a helyről ugyanabba az irányba a bekezdéseim fogalmazgatása közben, hogy bizony már meguntam.

Ma direkt beállítottam az órát hajnali háromra, hátha a kánikula akadályoz a szövegekkel való haladásban – hááát, esélyesebb, hogy egyszerűen csak a fejem általános állapottya a ludas (úgymint hülye vagyok én már ehhez, nincs elegendő mondanivalóm, és nagyobb volt a szemem, mint a szám, esetleg nagyobb a szám, mint az agyam). Mindemellett sikerült dicsőségesen elrúgnom az egy ívet (=40000 leütés), most már csak a további 11-13 van hátra. (Ekkora terjedelmű szövegre kértem pénzt az NKA-tól, ergo legalább ekkora terjedelműt kell leszállítanom.)

Bagatell, neszpá.

És ilyen marad a fejem mindaddig, amíg ez véget nem ér.

Mondtam, hogy amikor jövök, itt leszek – nos, mostanra értem haza a hétvégi műfordító maratonból. Egy tizenkét órás meg egy nyolc órás munkanapon vagyok túl, és annyira ki vagyok lúgozva, hogy arra már nincs is kifejezés.

Végleg, de végleg befejeztük a munkát, én meg most fáradt vagyok és üres.

Ma és holnap tényleg legyakjuk a marhákat a mocsárban, de hogy miért kell nekünk ezt éppen háromszáz fokban, az minden bizonnyal a sors sajátos vicce. Megyek Pestre verssorokat fujtogatni, amikor jövök, itt leszek.

Ma még mindig fékezett habzással működöm, a jövő hét elejétől fogok igazán belecsapni a lecsóba, hogy tartani tudjam az ütemtervem. (Igen, van ütemtervem is, egy faékhez hasonlatosan egyszerű példány, majd egyszer mesélek róla.)

Az viszont, hogy még nem dolgozom teljes erőbedobással, csak arra jó, hogy jusson időm meg energiám némi csendes hisztikézésre a szöveg kapcsán. Az egyik nyilvánvaló problémám, mint mindig, a jó öreg szóbűz és a vele járó rémület, ahogy azt Buddy Glass olyan szépen megfogalmazta – mi az, ami sok, mi az, ami kevés, és van-e egyáltalán új mondanivalóm, ami ugyan a kötet leadása szempontjából másodlagos, ott úgyis csak azt nézik, megvan-e az ígért leütésszám, de a megjelentetéséhez kulcsfontosságú. Az persze sose jó ómen, ha már a munka elején emiatt majrézik az ember, hát próbálom valahogy háttérbe tolni a frászolást, és gyártani a szöveget hűvös halomba, nem pedig minden mondatvégen megállni, és újragondolni az egészet.

Istenkém, minek nekem túlbonyolítani mindent. Legalább az öltözködés legyen egyszerű. Úgyis itt van az az időszak, amikor elkezdek nagyméretű lebernyegekben járni, mint a mellékelt ábra is mutatja.

Félelmetes sebességgel közeledik az az euforikus pillanat, amikor belecsapódom fejjel a melóba, és beleragadok, ma már azzal ébredtem, hogy bekezdésekben gondolkodom, a továbbiakban pedig ez csak romlani fog. Mindent összevéve nem lenne akkora gond ez, épp csak ilyenkor nehezen tudok átfókuszálni valami másra, és a hétvégém teljesen más jellegű munkára van fenntartva, márpedig azt muszáj letudnom még a teljes fejjel-a-melóba-rohanás előtt.

Próbálok hát többé-kevésbé józan eszemnél maradni – könyvtár, mosogatás, málnás clafoutis. Ach, te gyönyörű élet, hun fent, hun lent, de sose középen, az valaki mással történik meg.

Az elsejét (és ezzel lényegében többé-kevésbé a vakációmat is) rögtön némi pánikkal kezdtem, hogy csak két hónapom van megírni egy könyvet, emellett meg fel kell készülnöm az őszi óráimra is, öt új tantárgy, ezek közül kettőhöz annyit se konyítok, mint a többi háromhoz, ráadásul a húgom tíz napra leteszi nálam mindkét kislányát (tévedés ne essék, én ajánlottam fel a lehetőséget), és megint többet fogok aggódni meg dolgozni most nyáron, mint amennyi szerencsés lenne.

Aztán vettem egy mély lélegzetet, kipucoltam a macskavécéket, a nyakamba akasztottam egy raj katicát, és elmentem a piacra rukoláért meg paradicsomért, visszafelé jövet pedig megsimogattam a kijáratnál az örökbefogadásra váró kismacskákat, és sok szerencsét kívántam nekik.

Azt hiszem, most már valamivel jobb.