Innentől kezdve azok lesznek a legluxybb napjaim, amikor megengedhetem magamnak, hogy itthon tötymörésszek boglyas hajjal, kisvakond-gatyákban és ősöreg pólókban. (Ami rajtam van most, az 1996-os. Bezony.)
Na persze ne számítsatok arra, hogy ettül fogva kiskosztümökben nyomatom, de az itthon tötymörgés piszok ritka esemény lesz.
Megyek tanszéki értekezletet tartani, úgy is nézek ki.
Nem, valójában úgy nézek ki, mint aki az éjjel háromszor ébredt, közben pedig válogatott hülyeálmokban fetrengett, már amikor nem a macska sipákolt a füle mellett, hogy holakajám. Valami ismeretlen faluba utaztam, ahová harmincfokos emelkedőkön vitt az út, én meg azon imádkoztam a buszon, hogy ki ne repüljek a hátsó ajtón, és amikor odaértem, éppen valami falunapok voltak, ahol fel-alá csámborogtam, és egyszer csak felhívott a húgom, hogy hol kujtorgok, várnak Mamánál, aki ebbe a faluba költözött. (Mama 2007 óta halott, jelzem.) Úgy elszégyelltem magam, hogy próbáltam virágot szerezni, és mivel falunapok voltak, reméltem, sikerül is. Hát, sikerült, de hogyan… Az első egy cserép muskátli volt, amit véletlenül beleejtettem a patakba, a második egy rózsacsokor vázástul és valami ántik fényfüzérrel körbetekergetve. Azt letettem az asztalra a kávézóban, amíg kifizettem a pultnál a kávémat, és mire visszaértem, a séf vegán desszertet csinált a szirmokból, babléből köpült tejszínhabbal meg liofilizált málnákkal. A harmadikért a virágboltba mentem be, ahol végig kellett várnom egy teljes érettségi bankettre igyekvő tömeget, akik mindenféle papagájvirágokat és egyéb egzotikus izéket akartak vásárolni lármásan, és mire én sorra kerültem, nem maradt más, csak valami sápadt lila virágok, de az eladónő adott hozzá egy sápadt lila vázát is, amit féltem, hogy leejtek. És akkor megszólalt a fülem mellett Maci, hogy holakajám, úgyhogy lövésem sincs, eljutotam-e egyáltalán bárhová azokkal a sápadt lila virágokkal.
Remek napom van, na, és még el se kezdődött igazából.
Voltam már jobban is, leszek még rosszabbul is, ma épp kivételesen nem rohanok sehová, cserébe olyan tantárgyból gyártok pépétét, amihez utoljára valamikor a kilencvenes években volt közöm, mert az egyik kollegina augusztus második felében jelentette be, hogy ő bizony felmondott, és annyira nem találtunk helyette másvalakit, hogy az egyik tantárgyát én fogom elvinni a széles hátamon.
Mert az mindent elbír. Egy ideig. Aztán egyszer majd kreccs.
Hát akkor folytatjuk azt, ami eddig is volt. Vasárnap, galéria.
Az idei “országtorta” nem különösebben finom, a Lóci játszik viszont még mindig igen jól zenél, a szúnyogok csípnek, és én még egy barackos-szilvás morzsapitét is sütöttem valamikor a héten két szorongás között.
Csak ez a rohadt meleg múlna már el, teljesen bele vagyok gárgyulva ebbe a háromezer fokba.
Hadd búcsúztassuk ezt az évet egy megmagyarázhatatlanul homályos fotóval, amit nem fogok újralőni, mert azóta már megjártam a piacot, hazaérkezésem után pedig leszedtem magamról mindent, amit az emberek elé szántam, a mosolytól a civelizált öltözékig bezárólag, és most szolidan izzadok egy szigorúan házi használatú lipityánkában, akit csak akkor mutatnék be, ha piros hó esne.
Marad hát a homályos kép, ez van. Mint a jövő, hehe. Most kellene amúgy évértekelőt tartanom, de igazán nem érzek rá semmiféle késztetést. A blog 11-ik éve számomra igen jól indult, aztán még jobb lett, aztán meredeken elkezdett lefelé tartani, az pedig, hogy a 12-ikben mi várható, el sem merem képzelni.
Mindenesetre idén nem vesztettem el egy napot sem, megvolt mind a 366.
Egyik tervem az volt, hogy ha a RK lelép, végre gatyába rázom a nappalit. Hát nemtom, beüzemeltem az összes új párnahuzatot, meg átcseréltem a szőnyeget, nem beszélve a rettenet mennyiségű koszról és portigrisről, amit eltávolítottam a kukutyinból, de valahogy olyan semmilyenke lett az egész, pedig mindent megcsináltam, amit akartam.
Ha lenne rá időm, valószínűleg újrahúznám legalább a zöld kanapét, de pechemre vagy szerencsémre nincs.
Ismerjük azokat az eseteket, ugyi, amikor én közlöm, hogy ami az arcomon látszik, az nem egészen lelkesedés? Szerintem most mondanom se kell.
Hajnalban a RK távozott összes batyujával egyetemben, december közepéig legfeljebb Zoomon találkozunk. Egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy az őszi szünetben kirucogjak hozzá, de még arra is, hogy az én életemben valaha lesz olyan, hogy szünet. (Jó, ez azért túlzás. Bár nem nagyon.)
Azt hiszem, nemes bánatomban most némi takarításba kezdek, amíg kupán nem talál egy újabb munkahelyi e-mail vagy telefon. Amúgy ma falunapok kezdődnek itt Bürgüncfalván, komplett faluhétvége várható, és nekem ugyan nem akaródzik egyedül mulatni, de valamennyire mégiscsak ki kéne kúsznom a házból szórakozási céllal, mert ez az utolsó szabad hétvégém. Mármint tényleg, október végéig minden be van táblázva. Tanítással, naná.
Minden más bajom mellé még azzal is meg kell birkózni, hogy a RK holnap hajnalban elutazik, aztán feltehetőleg nem látom december közepéig. A képen rendezői jobbra két ménkű nagy ruháskosár van, tele cuccal, amit be akar majd pakolni.
Istenkém, Istenkém, miért nem adtál nekem szárnyat vagy mittomén. Mondjuk amilyen mákom van (pun intended), elsőként ütne le a madárinfluenza.
Azt hittem, ha elmegyek fodrászhoz, attól jobb lesz egy pöppet, de nem lett.
Háde komolyan, úgy nézek, mint aki éppen beténfergett egy kamion reflektora elé.
Ma speciel leginkább azért vágtázom el Esztergomba, mert van nálam vagy két papír, amit le kell adnom a tanszéken, valamint alá kell írnom egy kazal mittoménmit, és az nem várhat, mert holnap megy be Budapestre a belső posta.
Én ezzel szemben holnap fodrászhoz megyek, és ezt vehetitek ígéretnek is.
Nincs semmi új, csak a régi, de az egyre nagyobb fordulatszámra kapcsol, legyen szó akár kánikuláról, szorongásról, feladatokról vagy értekezletekről, plusz még a RK is lelép szöme világába péntek hajnalban, szóval képzelhetitek, hogyan vagyok most éppeg.
A tegnapi családi grillezésen viszont felbontottuk az egyik, még Firenzéből hozott panettonét,
és még megvan a fele. (Tudom, tudom, én sem értem. Nagyon sok kaja volt még előtte, ha valamiféle magyarázatra vágyunk.)
Szerintem én most be fogok vágni belőle egy emberes szeletet.
Meg nem mondom, hogy a lófütyibe sikerül, de a napjaim nyomorult hőségben, munkában és szorongásban ketyegnek elfele, a hétvégi galériáim meg ennek ellenére is tele vannak sok szép színes maszattal.
Mondjuk úgy, hogy az én életem kívülről még mindig jobban fest, mint belülről.
Elmásztam a piacig, hogy vegyek cukkinit, paradicsomot, barackot, tojást, kenyeret meg a szokásos kecskekefirt és -krémsajtot.
Attól tartok, ezen az őszön a piacra is csak igenigen elvétve fogok lejutni, alig van olyan szombat, amikor nincsenek óráim.
Múlt szombaton végül a Börzsöny helyett Selmecbánya mellett döntöttünk, ahol jártunk ugyan már vagy tíz éve (ősz volt és rohadt rossz időjárás, annyit mondhatok), de én nem hiszek a “Rómát látni és meghalni” hozzáállásban, a legjobb helyekre is vissza lehet menni, még ha évtizedes késéssel is. (2033, Firenze, jövök. Hehe.)
Selmecbánya továbbra is csodálatos. Ezúttal eldöntöttük, hogy tíz évnél hamarabb megyünk vissza bele. Minél hamarabb. Ez persze a mi életünkkel azt jelenti, hogy jövő július előtt semmiképp, de akkor is, na, vissza fogunk menni.
És megnézzük a bányászmúzeumot is, meg eszünk olyan éttermekben, amiket úgy hívnak, hogy Monarchia meg Hubertus, és még sokkal többet fogunk mászkálni benne, mert ezúttal nem nagyon fért bele több, mint másfél óra caplatás meg egy Kofola.
Végre van egy olyan napom, amikor nem kell mennem éppen sehová, és egyedül etethetem a mosógépet. A RK éppen Békéscsabán van, de lesz ez még így se, a jövő hetet valószínűleg válogatott holmicskái mosásával fogja tölteni, mielőtt három és fél hónapra távozik Ámerikába, úgyhogy ki fogom használni a lehetőséget, ki én. És takarítani is fogok.
Ezeket valószínűleg nem ebben a barbipink virágos hacukában fogom abszolválni, mert nem rugis az anyaga és nincs zsebe (zenegépecke! telefon!), de muszáj volt felvennem, mert már két hete turkáltam Erdőbényén, és a kedves olvasók némi kétkedéssel fogadták, hogy ezt, én, itt és most.
Elmondanám, hogy én ezt fel se próbáltam, csak ránéztem, és azt mondtam, jó lesz. Az lett.
Csak a dokumentáció kedvéért azt is elmondanám, hogy most vagyok 77,5 kiló. Azért akarom dokumentálni, mert a következő néhány hónap valami iszonyú lesz, és kíváncsi vagyok, stressz-zabálni vagy stressz-fogyni fogok-e tőle. Ugyan már nekiláttam számos működőképes stratégiát gyártani ahhoz, hogy viszonylag rendszeresen és egészségesen étkezzek az őszi félévben, amikor a szélrózsa minden irányába rohanok majd összevissza, esténként pedig nem lesz aki elém pakoljon egy tányér meleg ételt, de ez további erőfeszítéseket igényel.
Egyelőre rendeltem magamnak az internetekbe egy ételtermoszt, szorgosan fagyasztgatok házi gyozákat és wontonokat, valamint kölcsönkértem anyósomtól az airfryert, de még lesz ezzel nekem dolgom, ha nem akarok valahol holtan lefordulni egy katedráról.
Ma reggel is elrohantam alkalmassági vizsgát tartani, és csak most jutottam oda, hogy bejegyzést írjak. Az a gyanúm, ez a jövőben gyakrabban fog ilyenformán történni, mint szeretném, de hát ilyen ez a popszakma. Vagy esetleg nekem sikerült egy ilyen zenekart kifognom, az is lehetséges.
Már most is annyi mindennel kell zsonglőrködnöm egyidejűleg, hogy reggel elfelejtettem bedugni a táskámba Gombóc Artúrt, akit olvastatni szoktam a felvételizőkkel, haddlám, nincs-e nekik sunyiban diszlexiájuk. Sebaj – mondtam optimistán -, az utam a Corvin Negyed nevű fogyasztási templom mellett visz el, biztos lesz ott könyvesbolt.
Hát volni volt, csak éppen zárva, pedig ekkor már negyed tíz volt, én meg ott a Ferencváros közepibe’, útban az ITK felé, ahol garantáltan nem találok egy fia gyerekkönyvet se. (Bezzeg “otthon”, Esztergomban! Csak győzzek válogatni!) No de sebaj, van nekem találékonyság dögivel (mellesleg megjegyzem, ez fog engem sírba vinni, hogy valahogyan mindent megoldok). Úgyhogy kérem én bementem egy Lidlibe, mert azt gondoltam, hogy mindjárt kezdődik a tanév, talán lesz nekik gyerekkönyvük is (és remélhetőleg nem csak Bari meg a barátai, dögvész azokra a rühös kis szerzetekre). Nem mondom, hogy nem kellett válogatnom a készletben, de végül rátaláltam egy A Négyszögletű Kerek Erdőre. Oszt megvettem. Itthon még úgyse volt belőle.
Most megírok még néhány csuhaj kis munkahelyi levelet, majd megmelegítem a tegnapról maradt rákcurryt, mármint ha engedik. Mert most meg egyesek rám ültek.
Hja, neki könnyű, ő már vacsorázott.
Csak a munkamunka meg az örökös kapirgálás, mondta valamikor egy dörzsireklám vagy mi. Eljöttem Esztergomba kollégát pótolni a pót-alkalmassági vizsgán, plusz egyéb cuki kis feladatok.
A legszívesebben amúgy inkább bebújnék egy elég masszív bútordarab alá egy szatyor fonallal, és ki se jönnék onnan decemberig. Vagy akár júliusig, merjünk nagyot álmodni.
Biztos vannak olyanok, akiknek rosszabbul telik ez a nemzeti ünnep (gondolok itt pl. a meteorológusokra), de én is csak azt tudom mondani, hogy “we are not amused”.
Akkora mennyiségben fogyasztottam az elmúlt időszakban az 1890-es évek rettenetes szacharinos stílben megírt szövegeiből, hogy minnyá diabéteszt kapok. És még mindig nincs kész ez a rühes tanulmány.
Mint a mellékelt ábrából sejthető, ma is a nádasomban vagyok, és nem is nagyon jövök ki belőle. Holnap leadási határidő, és semmi nem teszi az embert annyira motiválttá, mint egy leadási határidő. Nekem elhihetitek.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 