Kezd már afféle tradícióvá válni, hogy hétfőnként, amikor én levelezéssel és szövegpofozással meg még ennél is pocsékabb feladatokkal foglalkozom, beküldöm helyettesíteni Mackót, aki bezzeg csak azért kap hamit meg simit, mert létezik.
És még a haját sem kell megmosnia, mint nekem, aki már ezt a programpontot is szívéből rühelli.
Az előző bejegyzésben azt állítottam, hogy a koszorú alapját tavalyelőtt ácsoltam össze ficnikből, de tévedtem, az még 2021-ben történt. Marha gyorsan telik az idő, no.
Az idei év elmebeteg rohanásaira jellemző, hogy csak tegnap döbbentem rá, nincs a házban adventre egy négydarabos gyertyacsomag. Az meg erre a kultúrfalura jellemző, hogy csak a harmadik helyen találtam, ott is duplájáért, mint amennyiért az esztergomi kínaibótban lett volna.
De most nézzük a pilácsot, az megnyugtat.
Kifejezetten mókás számomra is elnézegetni ezeket a vasárnapi galériákat, sőt, leginkább számomra mókás. Ha ezekre kéne támaszkodni abban, mik történnek velem, azt hihetném, hogy a héten csak zabálás volt, bütykölgetés mindenféle színes micsodácskákkal, és mindehhez feltűnően sokat bámultam az eget.
Tudja a penész, jobb is azt hinni, hogy ebből állt a hetem. A valóság sokkal prózaibb, és sokkal több munka, táblázat, szövegpofozás, buszozgatás, többé-kevésbé átalvatlan éjszaka és korai kelés meg adminisztráció volt benne, mint szeretném. Galéria!
Ma indul az idei “adventi dekkolás” sorozat is, tessék visszanézni majd később, bár elsőre csak a koszorút tudom prezentálni, és ahhoz mindössze elővakartam a két évvel ezelőttit, meg kicseréltem rajta a gyertyákat. Igaz, egy újszülöttnek minden vicc új, hátha van még olyan, aki nem látta.
Mivel úgy gondoltam, nincs igazán szükségem semmire, lementem a piacra.
Mondanom se kell, két órával később jöttem vissza, kosárkámban paprikákkal, kávéval, tojással, kefirrel, kétféle hagymával, mintegy mellesleg egy új ruhával, egy négyes gyertyacsomaggal, kétféle sajttal és egy flakon majonézzel, valamint három akrilfilccel.
A három nyomat (Schall Eszter, Szegedi Katalin és Szimonidesz Hajnalka), amikre a Parti Medve pop up boltjában csábultam el, már nem fértek be a kosárba, úgyhogy azok a hónom alatt voltak.
Már megint itt állok afféle szedett-vedett málhás szamárkaként, mert hiába megyek ma csak délutánra tanítani, a délelőttöm is munkával telt kompetencia-táblázatok utsó simítgatásaival, és általánosságban tökömkivan azzal, hogy folyton olyan dolgokat kell csinálnom, amikben nem érzem magam eléggé kompetensnek, ez pedig a többi dologra is kihat, amikben valaha kompetens voltam, mint például az őtözködés.
Azért a fotó elkészülte után lehúzkodtam a ruha felfittyent szélét, ha korábban nem is tettem meg.
Élek a gyanúperrel, hogy ez az új lakkbakancs elkopik, mire végre be tudom mutatni a) nappal, b) nem valamilyen közlekedési eszközön és c) egészalakosban…
Mennyünk megint munkázóba, amindenit.
A hallgatóimnak azt mondtam, akkor kezdjenek berezelni, amikor már nincs szemöldököm, és nincs a körmömön lakk. Cserkészbecsületszavamra mondom, még mindkettő megvan, ha nem is látszik itt ezen a fotón.
Ha van egy kis esze azoknak, akikkel találkozom, nem szólítanak öreganyjuknak. Ha viszont a látásukkal semmi gond, akkor mégiscsak esélyes.
Még mindig várat magára az a pillanat, amikor nem mondom azt, hogy inkább lenne macska, ha lehet választani aközött, Maci életét éljem-e vagy a sajátomat.
A hét, ami csütörtök estig ősz volt, aztán péntek hajnaltól tél, minden átmenet nélkül. Galéria!
Van az a klasszikus progmatos vicc, amiben az informatikus srác azt mondja, “legyen inkább kerek szám! 144!”
Ez itt amúgy kábé harmada annak, amit ebben a félévben eddig összehorgoltam a buszon munkába menet. Rohadt hosszan és sokat utazom munkába meg vissza.
A fenti kupac viszont mind egy szálig bele fog menni az adventi dekkolásba, amit ezúttal a munkázó helyemre is ki óhajtok terjeszteni. Lehet, hogy a többi is mind belemegy, mit tudom én még ebben a pillanatban. Egy marha nagy épületben melózom.
Öreg vagyok és lusta, és szabadnapom van, ennélfogva most busszal fogok elmenni bótba, dixit.
Ma is olyan nap volt, amikor csak egyetlen hevenyészve lőtt deréktól-lefelé fotóra telik, az is buszon és villanyfényben. Felhívom viszont a figyelmet az új lakkbakancsomra,
amivel olyan esett meg máma, amilyenre asszem eddig még nem volt példa.
Miután felébredtem fél háromkor(!), aztán agnoszkáltam, hogy hűűűűűűdehavazik(!), úgy elvették a vellanyt, mint a sicc. Egy ideig vártam, mi lesz, mert hajat akartam volna mosni, ha már úgyis fent vagyok, de nem lett semmi. A hajmosás itt ezeken a tájakon melegvízhez van kötve, a melegvíz a kazánhoz, a kazán meg… úúúgy van, az se műkszik, ha nincs vellany. Mivel nem volt jobb ötletem, végül felöltöztem a sötétben(!), aztán zsebembe dugtam a ledes rénszarvast, és kimentem 5:56-kor(!), a buszomhoz, közben pedig végigtapodtam ezt:
(Az ott a távolban nem vellany, nem is a Mikulás, hanem az egyik lakó az utca végéről, aki nekilátott beizzítani a kocsiját, mint ezt mindenki tenné ilyen helyzetben, kivéve a hozzám hasonlatos gyalogbékákat.) Na szóval én kiértem ezen a tundrán keresztül a buszmegállóba, aztán derűs várakozásba kezdtem, “egyszer majd csak jön valami” jelszóra. Ebben a percben viszont úgy éreztem, hogy valami nagyon égeti mind a két sarkam.
Még csak kétszáz méter óta volt rajtam az új bakancs, kizárt, hogy ennyi idő alatt feltörte volna a lábam – gondoltam magamban, aztán belenyúltam hátul, hogy lecsekkoljam. Hát gyerekek, a bakancsomba bement a hó. Felülről. Miközben én a végtelen szibériai hómezőkön talpaltam keresztül.
A napom többi részében már nem volt semmi érdekes, de most már végre hazaértem, és terveim szerint aludni fogok, sokat, mert abban szintén nem lesz semmi érdekes, de nekem jól fog esni. És holnap szabadszombat, héjjahó.
Ezek a reggelek egyre sötétebbek, és a többivel kapcsolatban sem tudok semmi újat mondani vagy mutatni.
Ha eső, akkor lakkbakancs, ez már régi tapasztalat, pláne hogy a cipőim nevetségesen nagy hányada hasított bőr, többek között a teljes sivatagi bakancs szortiment is. Ez itt a lábamon már egy kicsit kezdett elvénülni, de amikor itt volt zanyám, hirtelen ötletből betértünk kisfalunk egyetlen cipőboltjába, és vettem egy új bordó lakkbakancsot is, hulljon a férgese. Majd következő esőnapon azt is felveszem, hogy mulattassam a népet.
Az még a lakkról szólónál is vénebb tapasztalat, hogy az esős november reggel = trágya minőségű fotó. Mindegy, csapassuk.
Újabb dolgos tancsihétnak veselkedünk neki, mert a verkli nem áll le, de nem, de nem, de nem.
Tulajdonképpen egészen békés-nyugalmas lenne az élet, ha nem ember lennék, hanem macska.
Hiszitek vagy sem, de ezen a blogon ez itt az ötezredik bejegyzés. 5000. Az sok.
Újabb nap, amikor csak deréktól lefelé van érkezésem magam mutogatni, de még azt is csak este fél nyolckor.
Holnap se lesz jobb, szólok.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 