Minden nap más – mindennap más

Úgy tűnik, ehhez a szoknyához jóformán gondolkodás nélkül párosítok csónaknyakú, szürke, virágmintás topokat. Van belőlük egy-kettő, az igaz. Ez a mai darab legalább kilenc éve megvan, de lehet, hogy több is.

(Nem szoktam gyakran nyafogni erről, de most, hát komolyan, olyan öregnek nézek ki ezen a képen, mint az országút.)

Persze minden viszonylagos, az elmúlt négy nap (fura módon nem szándékos) fekete-fehér-szürkéje után ez is éppen elég színes. Eredetileg viszont még sokkal tarkább holmikat vettem elő, merthogy ma valószínűleg úgyse hagyom el a házat, loncsos és tetyekvetyek vasárnapra készülök, akár felvehetnék lila cipőt is zöld zoknival, nem mindegy…? – de aztán eszembe jutott, hogy a macska még mindig el-elbújik a fotel mögé, ha meglát, ne adjunk rá plusz okot.

Igaz, aztán eszembe jutott az is, hogy a macskák másként látják a színeket, de most már ez marad.

Ne nézzetek rémülten a naptárra, szombat van. Éppen csak ma se tanítani, sem piacra nem mentem, hát akkor meg mitől lenne szombat a szombat.

A mai öltözékből a blúzot anyámtól kaptam ajándékba (ezúton is boldog szülinapot neki!), a papucsot meg rettttentő régen turkáltam ki vadonatújan, aztán felvettem egyszer. Egyszer. Elbillegtem benne fél kilométert, majd megfordultam, és sok rohadt spanyolcsizmagyártók mit gondoltok miből van a nők lába azbesztből? káromkodás után leápoltam a bibiket a lábamon. Most, hogy (különösen cipőügyben) ismét rámjött a szekrénypurgálási roham, kap még egy esélyt. Ha káromkodás nélkül el tudok menni benne a boltig meg vissza (600 méter összvissz), akkor marad. Ha nem, repül.

(Húsz perccel később)

Az árgyélus kismadár építsen a fejetekre guanóból kalapot ti rohadékok. Azt hiszem, a kérdés eldőlt. Pápá, papucs.

De ha azt mondjátok, hogy “teljesen szedett-vedett”, én arra is jámboran rábólintok.

(SK: a póló. Majd egyszer teljes pompájában és kabát nélkül is elő fog kerülni, addig tessék beérni azzal, hogy pipacsok vannak rajta. Feketék.)

Annyi cipőm van, mint Imelda Marcosnak, de csak egyetlen pár szandálom. Ez itt.

A kesztyű túlzás lett volna vizsgáztatáshoz, a kalapot meg otthon felejtettem. Valószínűleg megúszom nélküle is, irgalmatlanul vastag rétegben kentem magamra a naptejet.

Az Úr egyébként minden bizonnyal azért teremtette meg a cipőszámozást, mint az Arrakist: hogy próbára tegye az igazhitűeket. Ez itt rajtam 4,5-es, szemben a tegnapi 5-össel, ami kiluggatta a lábamat. Héjjahó, ragtapaszok szezonja.

Vagyis nem csak. Ez a cipő kérem tanulság is. Ha neten vesztek Clarks cipőt, mindig egy fél számmal nagyobbat rendeljetek, mert a cég némiképp alulszámozza a topogóit.

Szerencsére csak a Vaterán vettem, és belefért a számomra olyannyira fontos tízeurós lélektani határba, így nem volt túl drága tanulság. Ezzel együtt is csak ücsörgőnapokra merem felvenni. Kizárólag ez az oka annak, hogy már három éve megvan, és még mindig nem szakadt le a lábamról.

A mai éppen egy ücsörgőnap értekezlettel, úgyhogy gyerünk, cipők, nézzük meg, milyen a világ odakint.

(SK: a ruha.)

Kieg., újabb tanulság. Az ücsörgőnap nem mindig csak ücsörgőnap, a fél számmal kisebb cipő meg nem a barátunk.

Pápá, cipő, megválunk egymástól.

Újabb mozgalmas nap, ingajárat a számító- és a mosógép között, borsófejtés, recenzióírás és cseresznyés clafoutis, nem is tudom, hogyan fogok elbírni ennyi izgalmat.

Ezt a szoknyát már jó ideje tologatom a szekrényben – amióta kiturkáltam pár száz forintért, tán egyszer volt rajtam, és akkor is megállapítottam, hogy hú, de előnytelen, hol volt az én eszem. Most viszont felvettem, hogy leellenőrizzem, nem tévedtem-e.

Sajnos nem. Oké, megy a szabaduljunk-meg-tőle kupacba.

Valamikor tavaly ősszel megpróbáltam elmagyarázni egy ismerősömnek, hogy miről is szól ez a blog tulajdonképpen, de bárhogyan is próbáltam, mindig azt a következtetést vonta le, hogy akkor ez egy divatblog. (Nagyon okos ember amúgy. Az egyik legokosabb, akit ismerek.) Úgyhogy végül ráhagytam, jó, ez egy divatblog.

Feltehetőleg ez a kép sem tántorítaná el ettől a megállapítástól. Pedig, hajaj.

De ha már divatblog, legyen divatblog. Most még megpucolom a cseresznyét, amit leszedtem, aztán átöltözöm.

Folyt. köv.

És milyen jó, hogy átöltözöm, mert minden előjel nélkül ránk szakad nemsokára egy családi zabálás.

Nna.

Azért van egy kis zavar az Erőben.

Azt hiszem, ezt a ruhát ideje nyugdíjaznom. 2007-ben varrtam magamnak, azóta meg némileg terjedelmesebb lettem széltében. Leginkább, mint a mellékelt ábrán is látható, mellben. (Ööö, khm, a szóvicc nem volt szándékos, de most már benne hagyom.)

Úgyhogy most két út áll előttünk. Az egyik, hogy szétvágom, és lesz belőle szoknya. A másik, hogy odaadom valakinek.

Jelentkező, esetleg? Keveset hordott darab, hozzávetőleg 38-40-es méretű, puha, kevertszálas trikotázs, nagyrészt pamut.

Ma kivételesen nem fogok szövegeket pucolgatni, viszont a lakást igen. Csak tudnám, hogyan jutok bármire is, a porszívótól még az a macska is félt, aki a kutyát pofozta, nemhogy ez a kis beszari, aki a legtöbbször még előlem is elfut.

De előbb piac.

Sajnos ennek a cipőnek most már tényleg kampec. Hazafelé jövet felvált a talpa. Még megpróbálom megragasztani, de az csak átmeneti megoldásnak jó. Hüpp.

Ma hajnali kettőkor keltem fel dolgzni, és a zuhanyzást meg a kávékat leszámítva mostanáig fel sem álltam a gép elől. De most pont.

Pont úgy is nézek ki.

(SK: a ruha.)

Vannak ezek a napok (rossz esetben hetek), amikor akár estig is ellébecolhatnék pizsiben, a számítógépnek olyan mindegy – de ha én sem törődöm magammal, akkor ugyan miért tenné meg más.

Elnézve a képet, kivasalhattam volna ezt a ruhát, mielőtt felveszem. Na sebaj. Úgyse látja ma élőben senki a számítógépen, a férjemen és az újonnan befogadott macskán kívül, ez utóbbi meg amúgy is mindent gyanakvással néz, de legalább most már az ablakból, nem a kanapé alól.

Két röpke hét múlva akár már meg is simogathatjuk anélkül, hogy elfutna. Remélem.

(SK: az ujjatlan póló.)

Ez is szép kis nap volt, többek között újra megdöglött a laptopom. És ez még csak a “többek között”.

Ha már a kilencvenes éveknél tartottunk: ezt a ruhát most már nagyrészt csak itthonra hordom, de kidobni – na azt nem.

Elképesztő, néha mik kerülnek elő a szekrény aljáról. Ez a ruha igen szép példája annak, miért (is) láthatjuk viccesnek a kilencvenes éveket. Óh, azok a régi szép idők, mikor a húszévesek is öreganyókának öltözhettek, és senki nem röhögte ki őket.

Számítógép előtt üldögéléshez viszont ez is megteszi. A mérete egyébként (ez szintén vicces) 38-as.

Valójában eddig is csak a könnyű és szellős vászonanyag meg a minta volt az, ami megmentette a kidobástól. Tessék, itt a mintáról egy közeli, hát nem cukimuki.

Ha egyszer ebben a büdös életben meg tudok szabadulni a szövegektől, ezt a ruhát is átalakítom végre. Kár, hogy egyre nagyobb a kupac – szövegből is, átalakítandó ruhákból is.

Szombat, piac, tetyekvetyek, szövegek, szerkesztés, korrektúra, anyámkínja, tetyekvetyek, dögmeleg.

(SK: a pólón átalakítása meg a madárkás szatyor.)

Próbáltam csinálni közelit a lepkékről, de sehogy se jött össze. Ez egy ilyen nap, no.

Mára ennyi tellett. Viszont sikerült vigyorognom, hurrá.

Na jó, hozzávetőleg.