Én már megint úgy nézek ki, mint amit a komód alól sepertek ki a macskaszőrrel, nem is érzem magam különbül, pedig a hajam is megmostam, és most már kálcium-magnézium-D3 izét is szedek erre a rühes (peri)menopauzára. Az agyamnak viszont nem segít, ma éjjel például arra ébredtem egyszer, hogy éppen horkantgatva röhögök valamin. Emlékeim szerint akkor éppen egy madár- és lepke-rezervátumban jártam álmomban, ami tele volt hülyén kinéző dizájnbútorokkal, mind rózsaszínben. Igazán nem tudom, mit találhattam ezen végtelenül viccesnek.
A mai egyik órámra azt ígértem a diákoknak, hogy kimegyünk a kertbe ordítozni, de dézsából zuhog, úgyhogy fogalmam sincs, mit fogok csinálni.
Most kicsikét csalni fogok, mert ha van az embernek egy viszonylag jól sikerült önfotója, akkor nem hagyja kárba veszni, még ha az vasárnap készült is.
Ehhez speciel felpakoltam magamra egy csomó csüngüt is, tessék.
Ezek a hetek most már kényszerűségből is vasárnap kezdődnek – épp egy hete voltam a Barlang udvarán meg a Művészet Malom kiállításán, mint azt az első két képen láthatjátok. A többi csak a szokásos finomvegyes, a Műegyetem kertjének varnyújától a 97 darab csokicsókig és a posta előtti váratlan színharmóniától a zöldben játszó Borpince utcáig. Na meg persze Maci, a kéjenc, aki úgy képes napozni, mint senki más. Galéria!
Ha szombat, akkor piac, de még bank is, mert a hét elejének rohanásában nem voltam igazán mestere az előretervezésnek, és csak amikor bemásztam szerda este a kapun, akkor jöttem rá, hogy ballagásra valami zsét is illendő adni, úgyhogy kirántottam a bukszámból mindazt, ami benne volt, és ahajt áthajítottam egy borítékba. Nem kell ám nagyon sajnálni szegény elhanyagolt ballagót, nem csak két gombóc fagyira elegendőt kapott*, de nálam már nem nagyon maradt a piacra semmi. Úgyhogy bank, piac, de még a bérletautomatát is meglátogattam, mert az országbérletem ugyan egy hét múlva jár le, de nem bízom magamban, hogy ez addig eszembe jut.
A “rút szibarita váz” jegyében vettem magamnak egy új “edzőcipőt”, és azért az idézőjel, mert én ezt átkozottul nem edzéshez fogom használni, hacsak az ából bébe rohangálást nem tekintjük edzésnek. Mivel a lábam a szopornyica alatti bambázás és a firenzei gyaloglások eredményeképpen most már pünkt 38,5-es, jelentősen megnehezedett a dolgom a szokásos internetes cipővásárlásoknál, ugyanis ez éppen az az állapot, amikor egyes márkákból a 38-as, másokból a 39-es jó, desőt még egy adott márka fazonjainál is, igen, terád nézek most, El Naturalista. A New Balance viszont tart 38,5-öst is, és az számomra éppen méretazonos, úgyhogy attól tartok, nem ez lesz az utolsó, amit vettem tőlük.
* Rendkívüli jómodoromra jellemző, hogy a buliba azzal érkeztem meg szerda este, hogy “Hoztam neked két dolgot, amiről biztosra tudom, hogy szereted: pénzt meg csokicsókot”. Mit tehetnénk, ez tényleg így van, a fiatalember bevallása szerint a csokicsók a legeslegkedvencebb aprósüteménye.
A mai napot azzal indítottam, hogy lópimpili a világ popójába, én most elmegyek a Mogorvákhoz, mert a helyzet súlyos és tarthatatlan, én már olyan régóta nem mázoltam le semmit, hogy ez így nem mehet tovább, különben is beszáradt a majdnemösszes izé, amivel le tudnék mázolni olyan dolgokat, mint például egy polc. Hihetetlen, mi mindent spájzolok én itt ebben a kuplerájban, de polcfesték ügyében pont olyan szarul állunk, mint az első szopornyica-lezárás idején, és ez így nem maradhat. Tényleg nem. A kreativitásom és pepecselési kedvem ugyanúgy beszikkadt, mint az inkriminált festékek, és én ettől falra mászok, mert nem arról kéne szólnia az életnek, hogy a munkaügyi rohanást és a nyálfolyatva oldalamon döglést váltogassam, közben pedig folyvást szorongjak.
Úgyhogy elrobogtam. A következő fél órában az alábbiak derültek ki:
a Mogorváknál jelenleg az ex-masszőzöm az üzletvezető
fizethetek náluk SzÉP-kártyával is
beállhatok törzsvásárlónak, és akkor adnak nekem minden vásárlásra 8% engedményt.
Na mármost ez nekem majdnem olyan, mintha beszabadítottak volna egy cukorkaboltba, úgyhogy le is adtam a rendelést (egyelőre) két kübli Trinát UniTop bázisra, amiből irgalmatlan dolgokat fogok kikevertetni.
Nem hagyom magam, az árgyélusát neki, nem hagyom magam.
Megjegyzem, más lépéseket is tettem a világ szebbé tételére, de ezekről majd később.
Mivel máma vagyon a munka ünnepe, és nekem sikerült túlélnem a tegnapot (egen, engem is meglep), mára némi döglést irányoztam elő magamnak.
A döglést láthatatlan munkával fogom vegyíteni. Ez utóbbi, mint tudjuk, az a meló, ami csak akkor látszik, ha valaki nem végzi el, és esetemben a tragikus állapotú háztartásom adjusztálásában áll, a kupleráj már megint túlment az egészségügyi tűréshatáron. Valamikor menet közben vissza kell szereznem a székeimet is, mert tegnap az unokaöcsi ballagóvacsorájára kölcsönvették az összest.
Na jó, egyet kivéve, de arra úgyse tudok ráülni, nédda.
Csodálatosan komplex és élménydús napom lesz máma, délelőtt tanítás Esztergomban, délután értekezlet Budapesten, ezek után pedig hazavánszorgok Szentendrére, hogy az unokaöcsi ballagási ünnepségéből is kapjak ízelítőt. Ma este egyébként Esztergomban lampionos felvonulás van a Kis-Dunán, amin nekem is részt kellett volna vennem, de érthető okokból oda már nem jutok vissza. Mindenesetre a diákoknak ígértem csokicsókot, és az unokaöcsinek is az a kedvence, úgyhogy tegnap abból is letermeltem 97 darabot. És most viszem! (Mármint a felét. A másik fele itthon marad.)
Mintegy mellesleg ma van a névnapom és a Walpurgák éjszakája is, mely utóbbiakat normál körülmények között én istenbizony nem így képzelném el, mint a mostanit – különös tekintettel arra, hogy az intézeti értekezleten valószínűleg bele fognak taposni a linóleumpadlóba, de legalábbis nem néz ki nekem semmi jó.
Nekem volt egy olyan téveszmém, hogy ma nem megyek dolgozóba, de kiderült, hogy a dolgozó olyan, mint a hegy, ami elmegy Mohamedhez, ha Mohamed nem megy el hozzája. Már túl vagyok egy kupac levélen, egy Teams-beszélgetésen és egy telefonhíváson, és ha tovább üldöz a pech, lesz még több is belőle.
Amúgy továbbra is a megtévesztés csudája vagyok, valahogy minden nap úgy festek, mintha élnék, desőt még kedvem is lenne hozzá. Megmondom nektek őszintén, valójában nincs valami sok.
Ez a kép még reggel negyed hétkor készült, mielőtt elcaplattam volna dolgozóba, miután az éjszakai alvást vagy tizenöt darabban abszolváltam, nem vicc. Elaludtam, felriadtam, visszaaludtam, aztán megint. Mackó időnként bejött örvendezni, hogy akkor ugye reggeli is lesz, én viszont ilyenkor mindig közöltem vele elkínzott hangon a pontos időt, és visszahanyatlottam. Nincs abban semmi meglepő ezek után, hogy indulás előtt csak ilyen képet tudtam vágni. Meg lőni.
Valamikor a felriadások között egyébként meglátogatott egy izé, és gondosan végigcsipkedte a fedetlen részeim. Nem tudom, mi volt az, talán keselyűszúnyog vagy Maldoror, a rémkirály, de most három akkora galuska van a nyakamon, hogy jáááj. Mindehhez ma este még buliba is lennék hivatalos, de attól tartok, a futonon fogok bulizni, arcom egy párnában, amíg csak Mackó be nem jön örvendezni, hogy akkor ugye vacsora.
Bár éppen semmi konkrét és azonnali okom nincs rá, fejetlenül pánikolok, takarítok, organyizálok, mosatok a mosógéppel, satöbbi, satöbbi. Ezek után kézenfekvő egy fejetlen fotó arról a pár percről, amikor éppen lerogytam egy cigire hevítőrúdra a teraszon.
Mint ilyenkor mondani szoktam, a fejemet úgyse akarjátok látni, elhihetitek.
Egészen pontosan ennyire vagyunk attól, hogy az elviselhetetlen meleg miatti menetrend szerinti nyígásaimat elkezdjem, majd be se fejezzem októberig. Bótba menetelhez máris felkentem magamra az ötvenes faktorszámú koreai anyámkínját, aztán biztos, ami biztos, rendeltem az internetekbe további ötvenes faktorszámú anyámkínjákat is.
A RK visszautazott Berlinbe, úgyhogy mámegin egyedül vagyok, mint az ujjam, mármint ha eltekintünk TöketlenBocitól meg a töméntelen sok diákomtól meg a hetvenhét skandináv szeretőmtől a páfrányosban (mint ez utóbbit oly szépen megfogalmazta Sylvia Plath).
Mivel a fél ruhatárát hazahozta, hogy lecserélje egy szezonálisan megfelelő másik fél ruhatárra, nem tudok sok mindent elküldeni a RK-val berlini magányát színesítendő, de azért három új párnahuzat meg egy maréknyi poháralátét belefér.
A RK elment meglocsolni családja nőtagjait, én pedig megüzentem vele családja férfitagjainak, hogy idén is erősen indiszponáltnak érzem magam az intézményesített erőszak és a termékenységi rítusok megélése ügyében. Ez nem kéne meglepetésként érje őket, már kábé húsz éve mondom, bár az utóbbi időszakban már egyre erősebb kifejezéseket használok, szimbolikus spermáról és a toxikus patriarchátusról is szoktam említést tenni. Tavaly már nem is dugta át senki a fejét, hogy az enyémre pacsulit locsoljon, de sose lehet tudni, nem felejtették-e el, szóval most várunk. Bár inkább nem.
Tegnap este tényleg hazajött a RK, reggel a piacra is lement, úgyhogy azóta sokkal több étel és kupleráj van a lakásban. A macskabudikat már kipucolta, és macskaszőrtelenítést is tervez mára. Plusz főz.
Mindehhez én viszont most igazán loncsos, lompos és bozontos, piszén pisze kölyökmackónak érzem magam, és takarítani kellene, meg rendet rakni, meg még mittomén, ámde marha nehezen bírom rávenni magam.
Minden nap más - mindennap más 