Minden nap más – mindennap más

A nyár áldásos (nem) hatásai között az egyik legcukibb (nem), hogy ilyenkor úgy felpuffadok, mint a kelt tészta, ujjaim kicsiny virslikké változnak, és nincs az a folyadékmennyiség, amit ne bírnék meginni. Azonfelül néhány évente misztikus módon fájni kezd a bal sarkam is, aminek biztosan van valami logikus magyarázata, mármint hogy miért éppen a sarkam és miért éppen a bal, na mindegy.

Ezzel együtt még mindig szalma vagyok, és mivel anyósom az iccakát harminc üveg baracklekvár befőzésével múlatta el, még arra sincs esély, hogy aszongyam neki, hoppanáljunk bele a kocsiba, aztán menjünk el embereledelért. (Maci el van látva, abban hiba nincs.) Ma reggel realizáltam, hogy a házban egy morzsa kenyér sincs, én pedig ebben az istentelen hőségben nem sütök.

Hát így történt, hogy belecibáltam magam egy kellően előnytelen szabású hacukába, és elporoszkáltam a település legfehérebb lábain a legközelebbi nagybótig. (Jó, talán van valahol néhány goth lány, aki még nálam is fehérebb, de ők nem jöttek szembe, hogy hozzájuk hasonlítgathassam magam. A bótban mindenki emberszínűbb volt nálam.)

Most viszont lezuhanyzom (mai második!), aztán felpakolom ezeket a keserves lábakat valami magaslatra. A színükön persze ez nem fog változtatni.

Ez itt az új hajam, amit tegnap gyártottak nekem.

Amíg elkészült, premier plánban végignézhettük, amint a fodrászattal szemben a zebránál* belecsattan a szemafort tartó villanyoszlopba egy kis piros hibrid autó, amiből az utast és a kiskutyáját villámgyorsan kirángatják arra járó, jó reflexű és bátor emberek, majd a motor kigyullad, három kis poroltót kifújnak rá arra járó, felkészült és bátor emberek, majd a motor tovább ég, a tűz ráterjed az utastérre meg a szemaforra, megérkeznek a tűzoltók, akik egy perc alatt eloltják az akkor már kétméteres lángokkal égő tüzet, aztán teljesen leáll a forgalom, hogy leszállhasson a 11-es útra a mentőhelikopter, ami végül mégse száll le, mert a sérülthöz (63 éves nő) elég a mentőkocsi is, “csak” a bokája és a combcsontja tört el.** Mire elkészült a frizurám, már csak a helyszínelők voltak jelen, a szemafor híján a forgalmat irányító rendőrök, egy híradóstáb meg a teljesen kiégett roncs.

Meglehetősen gyakran az az érzésem, hogy az élet nagyrészt olyasmi, ami másokkal történik, de ha ilyen, akkor talán jobb is.

* Ez az a zebra, amit minden alkalommal használok, amikor elhagyom a lakást. Minden. Egyes. Alkalommal.

** Az infókat az egyik tűzoltótól tudjuk, aki beugrott pisilni a szépségszalonba.