Főként macskáksz, felhőksz meg lábaksz, valamint a két falu, melyek közt jelenleg megosztom életemet. Alant a szép narancsos-türkizes szemedet-es-kiüsse fotók a szentendrei Little Rome nevű cukiból valók, ahol cannolit és tiramisut vettünk, mert a fogyókúra mindig hétfőn kezdődik, vagy még akkor se. Nyamnyam.
Az most nem én vagyok,
hanem a kis piros Panasonic Lumix DMC-SZ1, aki misztikusan rámdöglött Firenzében, aztán éppoly misztikusan feltámadt tegnapelőtt, aztán megint megdöglött, aztán megint feltámadt, de legalább most már tudom, hogy nincs ebben semmi misztika.
A drágaszággal az volt a helyzet, hogy abban a pillanatban, amikor bekapcsoltam, elkezdett zúmolni a végtelenbe és tovább, aztán döccenve megállt egy olyan ponton, ahonnan másfél kilométerre lévő tárgyakat már viszonylag jól tudtam volna fotózni. Aztán onnan nem moccant. Én nem értek a lovakhoz, ezért azt feltételeztem, hogy valami digitális hiba miatt volt így, ennélfogva a második feltámadásáig úgy kezeltem mindezt, mint A Gépben Lakozó Szellemek Újabb Kurvahülye Trükkjét. A második feltámadást viszont már saját kezűleg segítettem elő, és azóta tudom, hogy a gépnek valójában a leganalógabb analóg problémája volt, mégpedig hogy a zúmoló prücikét egy basz nagy gomb irányítja a gép tetején, valójában az a basz nagy gomb akadt ki, én meg őtet némi gyengéd erőszakkal vissza tudom billenteni a helyére. És most Piroska fotóz engem. Jól.
Penszér, sámpányt ide.
Természetesen a piacon voltunk egyébként, hol másutt. Szombat van.
Ha nincs a közeletekben kiskorú, egy csomó agyzsibbasztásról lemaradtok a sunsuntakurtól a trololotralaláig meg újabban a labubukig. (Istenkém, sose hittem volna, hogy visszasírom a transzformereket meg a fidget spinnert.) Most ez utóbbiakról fogok említést tenni, mármint a labubukról*, mert ez úgy szembejött velem, mint Malloryval a Csomolungma.
Amikor Perpétát levittük múlt szerdán a piacra, az egyik standnál teljesen random módon kint volt egy ilyen rondicsek vicsorgó moncsicsi, jobbra mángold, balra bodzalekvár, középen labubu, és én ugyan azonnal megláttam, de reménykedtem, hogy a leányzó nem látta meg.** Reagálni mindenesetre nem reagált, én se, csak mentünk tovább a kecskejoghurt irányába.
A későbbiekben sem érkezett semmiféle jelzés vagy sóhaj vagy miegymás Perpéta irányából, úgyhogy akár még tovább reménykedhettem is volna***, ámde másnap a kreatív mocskolás végtermékei (nagyrészt rajzok) között, amikor összeráztam a kupacot, megtaláltam ezt.
A gyermek nem szólt egy szót se, én se szóltam egy szót se, nagyjából úgy viselkedtünk, mint két szürrealista, miközben egy harmadik éppen beleszarik a zongorába. Mikor az anyja megérkezett két nappal később, és Perpéta már nyugovóra tért, előrántottam a rajzot, hogy nédda, a kis ravasz, még csak nem is a kupac tetejére tette, és egy mukkot se beszélt se előtte, se utána labubukról, de még csak meg se kérdezte, hova lett a rajz.****
Csicsóné ilyenkor úgy szokott reagálni, mint aki éppen egy népszínműben játszik bőszoknyás gazdasszonyt, ezúttal is azt mondta, hogy “hínnye, micsoda furfangos portéka ez a gyermek”, aztán ennyiben maradtunk. Majd valaki szól a Mikulásnak, hogy labubu. Vagy nem.
Mindenesetre most, hogy beraktam ide a képet, kellő gonddal megszámoltam a vicsori fogacskákat. Tizenegy. Az igazivalódi hamisítatlan labubuknak állítólag csak kilenc van, úgyhogy megnyugodhatunk, nem kell zaciba csapni a családi ezüstöt, Perpéta egy hamisított labubuval is beéri.
Majd szólunk a Mikulásnak.
* Részletesebben is kéne beszélni róluk, az idei szeptemberi Kutatók Éjszakáján talán meg is teszem. Látott már a világ ennél nagyobb hülyeséget is kutatóktól, nem?
** Bruh, kit akarok átverni, biztos voltam benne, hogy észrevette. Mink nők ebben a családban mind úgynevezett kampós szemekkel vagyunk megverve, ami annyit tesz, hogy ha van valami (bármi!), amibe beleakadhat a szemünk, bele is akad. Kérdezzétek csak meg sokat tűrő férjemet.
*** Höhöhö. HÖHÖHÖHÖHÖHÖ.
**** Azt én, izé, elloptam. Ide köpjetek.
Mivel Csicsóné lányai imádják az áfonyát, a múlt héten mindkét piacra menetelkor alaposan bevásároltunk belőle, és maradt még utánuk a hűtőben annyi, amennyivel elkészíthettem ezt a receptet. A recepttel nem is volt igazából semmi gond (a só mennyiségét kellett volna csak lecsökkenteni egy csipetnyire egy fél teáskanál helyett – bár fene tudja, mostanság túl érzékeny lettem a sóra, mindenből kiérzem), de áfonya helyett következőkor ribizlivel csinálom meg inkább, mert kell ennyi csokihoz valami pikáncs, és ezek az áfonyák nem voltak azok.
Attól még persze megesszük, de valószínűleg valamilyen savanykás lekvárral.
Ma éppen hálistennek nem kell futkásznom sehová (legalábbis jelen állás szerint, de hosszú még a nap, és csak nyugtával fogjuk dicsérni). Ennélfogva pont úgy is festek, mint aki nem futkászik ma sehová.
Tegnap heroikusan nekifutamodtam a macskamászóka gatyába rázásának, mert biztos voltam benne, ha nem csinálom meg még aznap, amikor beszereztem a szizálkötelet, később egyre nehezebb lesz rávennem magam. Mivel ennek az akciónak egyre kevesebb a sportértéke, nem írok belőle külön eská-bejegyzést se, de azért van rá dokumentáció, bár a nyafogást és vicsorgást nem fotóztam le, még csak az kellett volna.
Jellemző módon amikor összeszedtem hozzá a szajrét, még egészen optimista voltam,
és amikor befejeztem a melót, szintén (lásd a ma reggeli fotót),
de közben azért volt peripeteia bőven. Például amikor kiderült, olyan ergya állapotban vannak szegény kaparóoszlopok, hogy az előre tervezettnél több szizálkötelet kell lebontanom róluk, és persze így nem lesz elég a tizenöt méter friss madzag, amit tegnap szereztem be.
Gondolom, ilyenkor az a logikus lépés, hogy az ember újra begyömöszkölődik Emesébe, és ismét meglátogatja az OBIt további szizálkötelekért*, de én inkább a siránkozást választottam, plusz felpattintottam egy Krusovicét, és nekiláttam gondolkodni.
A gondolkodás eredményeként eszembe jutott, hogy van lent a pincében az “egyszer kelljen, s jó, ha van” kategória keretein belül egy darab műfű vagy mokettszőnyeg vagy mifene, úgyhogy a fenti ábrán agnoszkálható módon azzal tekertem körbe az egyik oszlopot, kétoldalas ragasztószalag, tűzőgép, jóleszaz. Ezt persze majd még monitorozni kell, mert én ugyan bízom Mackó eszében, hogy továbbra is azt fogja kaparni, ami kaparható, de azért egy macska mégiscsak macska, így nem várhatunk tőle lehetetlent.
Ugye.
* Inkább mégsem, ha belegondolok. Két hete Bécsben idéztünk fel a RK-val egy olyan szót, ami tökéletesen leírja a Monarchia működését, ez pedig vala az a szó, hogy “slamperáj”. Meglepő módon ez az én szókincsemben is benne volt valahol az etvasz és a sparhert között, tegnap pedig újólag felidéztük az OBIban, mert a budakalászi OBI tényleg egy marha nagy slamperáj, nem egyéb. Eleve az volt felírva a kötelek mellé, hogy mérd le magadnak, édes gyermekem, de a természetes anyagúakhoz csak ollóval nyúlj, mert a melegvágó tűzveszélyes. Na persze nem volt ott olló. Volt minden szirszar, nagyrészt széjjelhányva meg a polcok alá rugdalva, de olló, az nem. (Mondtam: slamperáj.) Mivel ugyan látványosan mindegyik szizálkötél-vég melegvágóval volt elmetélve, de nekem valamiért mégse akaródzott felgyújtani az OBIt, kemény nyolcperces munkával sikerült kerítenünk egy alkalmazottat, aki odajött segíteni, aztán nekilátott elvágni a kötelet egy papírvágó ollóval, de nem egy naggyal, hanem egy egészen kicsikével.
Újfent ideje vagyon a macskamászóka feljavításának, úgyhogy megint vettem 15 méter szizálkötelet.
Mielőtt lerágnátok lábatokat izgalmatokban: hápersze, hogy megvettem a prémium csomagot a wp-től, desőt két évre ki is fizettem előre, mert így akciós vala.
Aztán ma megint elmentem munkába, mert dógokat kellett intézni*. A szabadság nyilván olyasmi, ami opcionális, pihenni meg majd szóratás után fogunk.
Igen, ez egy újabb batikolt veddfelke. Még van kettő, akit ti nem is láttatok.
* Pótalkalmassági vizsga! Augusztus 13-án! Amikor mindenki kötelező nyári szabadságon van! Az útszélen bicikliző bádogkrisztusát neki. Ha van ismerősötök a felvinél, nyugodtan megmondhatjátok neki, hogy miattam csuklik.
Kedves Naplóm! A wp már sikoltozik egy ideje, hogy mindjárt elfogy a rendelkezésemre álló médiakeret, az eredetileg előfizetett csomaghoz rendelt 6 gigabájt. Na mármost a blog kezdete óta eltelt majdnem tizenhárom évben 5,7 gigabájtnyi fotót pakoltam fel ide nektek, úgyhogy szerintem még mindig egészen visszafogott voltam fogyasztásaimban, de azért itt most lépni kellett.
Az egyik lehetséges lépés az volt, hogy jól abbahagyom az egészet. A blogoszféra úgyis döglött, csak a kukacok mozognak benne, mindenki előbb átment az instára, aztán a tiktokkra, onnan meg szintén mennek majd tovább valami újabb helyre, ha lesz olyan, én meg itt ülök tizenhárom éve, és néha már magam se tudom, miért.
A másik opcióm az volt, hogy egy nagyobb csomagra váltok, ami 13 GB médiakeretet nyújt, bár azt is minek.
Amíg elgondolkodtok azon, vajon melyik opciót választottam (mert választottam), nesztek egy macska.
Ezen a héten is volt minden, mint a búcsúban. Pihenni se ártana ugyan ebben az úgynevezett vakációban, de azt majd a sírban is lehet. Én mondjuk szóratást irányoztam elő, úgyhogy nekem nyilván a sírban pihenés se jönne össze.
Ma is voltunk piacon, vittük az éppen soros kiskorút is, aki hozzávetőleg úgy viselkedik, mint egy ifjú apácanövendék: rendkívül udvariasan kussol, vajmi keveset látunk belőle, és mindig szemérmetesen magára zárja a szobája ajtaját. Ha nem jönnétek rá a leírásból, melyik darabról beszélek, ez most éppen Tosca, akinek régen a primadonnai temperamentum és a szünet nélküli beszéd volt a sajátja, ezen felül úgy pörgött, mint egy dinamó. Sejtésem szerint otthon sem ismernének rá a jelenlegiek alapján, de hát a bürgüncfalvi levegőnek az a sajátossága, hogy ha nem csordában hozza el Csicsóné a lányokat, akkor meglehetős gyakran atipikusan viselkednek.
Hát jó, akkor ezúttal is azt fogjuk szeretni, ami van.
Mivel a házban ugyi csak vagy százhúsz Burda van, Perpétának nem ezekből, hanem a saját kedvenc ruhája alapján varrtam egy újat.
A szokásos eljárás ilyenkor mindig a méregetés meg a részletek 1:1 arányú átmásolása sütőpapírra,
aztán az ifjú hölgyet beküldjük az anyagok közé, kiválasztani egy olyat, ami szimpatikus. Utána már nincs sok kecmec, csak varrunk meg varrunk meg varrunk.
Aztán egyszer csak kész a ruha.
Mit mondhatnék. Tegnap este kilakkoztam negyven körmöt a sajátjaimat is beleértve, gatyába ráztam a szobámat, válaszoltam három szakdolgozónak, kiszabtam két gyerekruhát, ma megvarrtam egyet, agnoszkáltam a munkahelyi leveleim között egy olyat, ami miatt felhívtam az oktatásszervezőt, és közösen dühöngtünk rajta egy sort, most pedig alig múlt dél, de muszáj elhevernem egy pöppet, mielőtt berobog Csicsóné, hogy elszállítsa harmadik számú leányát, helyébe pedig itthagyja a második számút.
Vakáció, csuhaj.
Mostam, takarítottam, főzök (kicsaptam egy csirkét a CrockPotban a teraszra, no), elláttam reggelivel a kölcsöngyereket meg magamat, leboltoltam vele a filctollak igazságos újraosztását (ez nagyon fontos volt), és most lerogytam egy percre a teraszon ebben a vibráló csütörtök délben, ahol már pihegni sincs igazán energia, de mindjárt pörögni kell tovább.
Nem szeretem én ezt a hőséget, nemnemnem.
Amikor ma reggel összeciheltem magam, hogy letotyogjak régi és új családtagjaimmal a piacra,
aztán utána be Emesébe, el a Pepcóba zárt strapacipőt venni*, majd el a Skanzenbe, még nem sejtettem**, hogy a mai nap közepe négy órányi kontemplatív vonszolódást fog jelenteni, melyek közben a gyermekcse egy adott ponton megfőz egy skanzeni babakonyhában egy komplett ebédet, úgymint lecsó tükörtojással, gyümölcssaláta és körtés pite.
A hazaérkezés óta már benyalt egy kakasos nyalókát és két marék áfonyát, valamint a tegnapi nap akvarellmunkái után ezúttal temperafestékkel kezdett kísérletezni, melynek jelszavai valának mocskolás és pocsékolás, de hát ez van, na, macskát tartani se könnyebb, az hajnali négykor kezd ordítani, hogy a reggelijét akarja.
* Röhögök, nem tagadom. Itt még Csicsóné egyik lányának sem sikerült úgy megérkeznie, hogy a nála lévő cipőkészlet megfelelt volna a) az időjárásnak, b) a terepakadályoknak. Mi ilyenkor mindig elszáguldunk valami olyan cipőért, ami célszerű és általában fröccsöntött, aztán reménykedünk, hogy legalább az ittlétet kihúzza a kölyök lábán. Néha érnek pozitív meglepetések, egy üvöltőpink gyerekszandált például öt évvel később agnoszkáltunk egy újabb példány lábán, pedig én annak a lábtyűnek első pillantásra két hét élettartamot jövendöltem.
** Lófaszt nem sejtettem, indiánnak lenni tapasztalat.
Nincs is annál jobb (de, van), mikor már ébredéskor fáradt vagy, és fáj mindened, és tudod, hogy az egész napot pakolgatással meg takarítással és más miegyebekkel fogod tölteni, mert Perpéta ma érkezik, de a vendégszoba még úgy fest, mint aminek a középe valaki begórt egy gránátot, és általában is fut a ház.
Na akkor most tegyük hozzá mindehhez, hogy szabadságon vagy, és elvileg éppen pihensz. Elvileg.
Az öltözködéssel is csak a baj van, pusztán a vicc kedvéért majdnem megfojtottam magam ennek a köténynek a kötőjével.
Amikor azt mondtam, hogy vissza az eceteshordóba, akkor számítottam arra, lesz benne egy csomó ecet, de volt még más is, amiről egyelőre nem tudom megállapítani, pontosan micsoda, talán takony.
Miközben mink Bécsben múlattuk a szárnyas időt, anyósom kapott hétvége-köszöntésül és istenhozott gyanánt szombat hajnalban egy sztrókot. (Pénteken este értek vissza az én anyám látogatásából, ergo néhány napig a família legnagyobb része Ausztriában volt, ilyen se volt még eddig.) A helyzet, úgy fest, jobb, mint amennyire rossz is lehetne, de hát akkor is, bent fekszik még a szubintenzíven, és egyelőre azt se tudni, mikor engedik haza. Az orvosok az óvatos optimizmus hangján beszélnek a családhoz, úgyhogy ennek örülünk. Úgyszintén óvatosan.
Mindezek megkoronázásául én ma bementem rádióba mint úgynevezett szakértő, és két órán át jártattam a pofámat. Adás csak szeptemberben lesz, arról természetesen hűségesen tudósítlak, ha addig fel nem dobom a pacskert, ami egyre reálisabbnak látszik ilyen előzmények után. Ja, mondtam már, hogy holnap jön Perpéta? Ezt már igazából nem érdemes lemondanom, mert ki tudja, mit hoz a jövő.
Mindehhez képest, úgy vélem, cefet jól néztem ki máma. Ez még változni fog.
Kedves Naplóm!
Itten vagyok Bécsben, kellemes kávékat iszom,
érdekes ételeket eszem,
egy vakonddal alszom együtt,
és a hotelablakból ezt látom:
Cserébe a lábam úgy fáj, mint a fene, az egyetemen a székek irgalmatlanul kényelmetlenek, úgyhogy már a derekam is fáj, emellett pedig nagyon sok okos emberrel vagyok összezsúfolva, akik egyre fiatalabbak és egyre okosabbak, én meg öreg vagyok és nyavalyás, és nehemahakarok hazamenni.
Ja, ma egy másik pöttyöske volt rajtam, de azt hiszem, ez se nem oszt, se nem szoroz.
Az a helyzet, fijajim, hogy ezt a bejegyzést a mobilomon írom, mert igazi balfaszok királynője módon nem tudok Fapipával felkapaszkonni az Universität Wien eduroam hálózatára.
Egészséges életmódom részeként kellően hidratált vagyok. A lábam meg a hátam ellenben egyre tropább, a szemináriumi termek székei itt is kriminálisak.
Majd még látjuk egymást, pá.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 