(Jobb dolgom nem lévén hahaha annak is indítok egy rovatot, hogy milyen új holmikra teszek szert mostanság, mikor már nem kötnek semmiféle dilinyós “nemveszeksemmit” szabályok.)
Az idő pénz, szokták mondani, ami bizonyos szempontból igaz, de azért mégsem tennék egyenlőségjelet a kettő közé, mert pénzzel nem lehet időt venni, vagy legalábbis nekem még sose sikerült. Egyébként is mindig hibádzik valamelyik a kettőből, nekem mostanában inkább az idő, ami teljesen meglepő fejlemény, eddig főként a pénzzel volt így. Bár, ha jól belegondolok, leginkább a lehetőség hiányzik – időt még csak-csak találnék valahogy, de a megszokott vásárlási módszereimnek szépen pápát intett a tény, hogy Szentendre és Esztergom között osztom meg munkás napjaimat, vagyis amint különösen borús pillanataimban mondogatni szoktam, két falu között ingázok, és külön expedíció kell ahhoz is, hogy egy pár harisnyát vegyek magamnak.
Másfél héttel ezelőtt, mikor még nem gyűrt le a takonykór, tartottam is egy harisnyaszerző expedíciót (rám fért, a szép színes készlet egyre lehordottabb), és vettem öt darabot, mámorítóan üvöltő színekben, úgy mint narancssárga meg pipezöld meg türkizkék, bár most már tényleg meg kéne beszélnem magammal, pontosan mi is van ezekkel a türkizkék harisnyákkal, testvérek között is van a fiókban már vagy hat darab. Harisnyát amúgy elvi okokból csak és kizárólag kínai bótban meg turkálóban, legfeljebb kis piaci harisnyastandokon szoktam venni, mert akármilyen drága, előbb-utóbb jól tönkremegy nekem, és mégiscsak kevésbé gutaütős dolog, ha egy hatszáz forintos negyvendenes döglik rám, mint ha egy hasonló paraméterekkel rendelkező, de ezernyolcszáz forintos példány teszi meg ugyanezt.
Sóherságom más szempontból is nyilvánvaló, a nemkilós turkálókat erős gyanakvással nézem, és minden okom megvan rá: ezt a ruhát 2300-ért láttam valahol az elmúlt időszakban, én viszont kb. négyszázért szereztem be. Na most se Esztergomban, se Szentendrén nem találtam még olyan turkálót, ahová úgy mehetnék be, hogy ne szívjam a fogam akár az árakon, akár a minőségen.
Úgyhogy tegnap, mikor éppen hazafelé vonultam a bentalvós bulimból, gyorsan kihasználtam a lehetőséget, és beugrottam a Hádába. Újabb kiváló alkalom volt annak demonstrálására, hogy az embernek vannak mindenféle szépen kidolgozott módszerei, aztán van a valóság, meg a busz, ami félóra múlva indul. Ennélfogva egészen pontosan tizenkét percet mertem csak a turkálásra áldozni, leveszem-visszateszem-felpróbálom-merengek nuku, épp csak végigmenni a soron, leszedegetni a legszimpatikusabb darabokat, aztán ahogy esik, úgy suppan, hajrá.
Mivel próbára nem volt időm, a felsőkre koncentráltam erőimet, és az évszak követelményeinek megfelelően ki is halásztam magamnak két pulóverfélét meg négy kardigánfélét, íme.
(Kicsit zsúfoltan néznek ki így együtt, de hát amúgy is látni fogjátok majd minden egyes darabot.)
A krumplibarna kardigán biztosan nem marad ebben a formában, a piros se, a zöld pulcsiról mielőbb leoperálom a funkciótlan kis gyöngyházgombocskákat, a csíkos-narancsnál meg még nem tudom, érdemes-e megtartanom a gombolódós részét, lehet, hogy az is repülni fog.
A legnagyobb bimbumm azonban nem kardigán- meg pulcsifronton döndült el, hanem akkor, amikor elhaladtam a táskákat tartalmazó tartály mellett, és merő kíváncsiságból belesandítottam, aztán visszanézett rám ez.
Na most én általában nem veszek műbőr táskákat, a táskáim nagyrészt vagy turkálós vászontáskák, vagy pedig a Fisitől vannak (disclaimer: nem fizetnek nekem a reklámért, meg egyébként is frissíthetnének már a honlapjukon), a műbőrrel szemben erős averzióim vannak. Egy műbőr táska rendszerint túl drága a műbőrségéhez képest, meg túlságosan tele van firlefanccal ahhoz, hogy hazavigyem, még akár a kínai bótból is. Ez viszont mégis olyan hangosan süvöltözött felém a tartályból, hogy nem hagyhattam ott. Szép masszív darab, kevés rajta a csingilingi, ráadásul zöld!!!, és mint a mellékelt ábra mutatja, még sose volt használatban – látjátok a csatján a védőfóliát? Úgyhogy, bevallom, tulajdonképpen emiatt a táska miatt mentem vissza leakasztani a fenti zöld pulcsit is, rút matchy-matchy váz aki vagyok.
Tegnap amúgy tényleg a bőség napja volt, mert jelen nem létem alatt megérkezett a házba az az öt pár csizma is, amit a Vaterán rendeltem magamnak (különböző akcióknak köszönhetően postaköltséggel együtt 12600 pénz, az ötből egyik sem szorul javításra, méretre mindegyik okés, kettő bőrből van, az egyik műbőrt pedig még sose hordta senki), de asszem, az már túlságosan is visszaélés lenne a blogolvasók jámbor türelmével, ha azokat is felpakolnám ide…
