Ez itt meglehetőst szokásban van, hát nincs abban semmi meglepő, ha most azt veszem fel, amit csütörtökre válogattam össze, mert minek strapálja magát pluszban az ember. Ez most különösen azért jön jól nekem, mert továbbra is eléggé rottyon vagyok, bár most éppen inkább mentálisan, mint fizikailag. A tünetek persze mindkét esetben azonosak, nyöszörögve fekszem az ágyban, és nem bírok felkelni.
Istenkém, éljük túl valahogy ezt a hetet. Meg a következőt meg a következőt.
Már megint hétfő a lassan már megszokott programmal, házimaszogósban ülök a futonon, szövegekkel szenvedek, Poci meg ellenőriz.
Még három hét szorgalmi időszak, utána egy hét vizsgáztatás. Ez a félév még nehéz, vagy hogyismondjam.
A fotó egészen kicsikét archív (nem ma készült, na). Az állapot viszont ugyanaz.
Szeptember eleje óta marokkói szíveket csak a 880-as buszon horgolok, és kizárólag akkor, ha munkába megyek vagy munkából jövök.
Lássuk be, mocskosul sok időt töltök a 880-as buszon.
A lázam tegnap délre elmúlt, a hangeffektusok maradtak. A macskák úgy gondolták, teljesítik az előírt gyógycicasági kötelezettségeiket, ennélfogva majdnem egész nap ezt csinálták:
Oké, néha áthelyezkedtek más pozícióba. És mindeközben közelharcokat vívtunk a pokrócért, mert ők is tudják, mi a jó. Egyik legjobb szövetbolti döntésem volt, amikor talán öt vagy hat évvel ezelőtt engedtem az impulzusvásárlás csábításának, és kikértem négy méter wellsoftot Szilvitől, a legfelső polcról azt a rókásat, kösziszépen. Mielőtt bementem, még fogalmam sem volt, hogy nekem kéne bármi ilyesmi, de az ott egy bűnbeviteli központ, na. (Mondanom se kell, ezt sem azért linkelem be, mert fizetnének nekem a reklámért.)
Mivel láztalan állapotomban mindig fickósabb vagyok a kelleténél, még ha közben folyton az orromat is fúvogatom, délután lekecmeregtem a konyhába, és csináltam egy ilyet:
Gasztroblogger sose leszek, az nem vitás. Ezen a fotón úgy néz ki a tepsi tartalma, mint ami egyáltalán nem alkalmas emberi fogyasztásra, pedig dehogynem. Szerencsére mások viszont tudnak kaját fotózni, ha én nem is.
Na akkor indulhat a mandula, új nap, új adag takony, ezt is túléljük valahogy.
A napot fél négykor indítottam harákolással és más hangeffektusokkal, majd valamilyen belső indíttatásból úgy gondoltam, meg kéne keresnem a lázmérőt.
Touché. Azóta már megittam a házban található egyetlen tasakocskányi neocitránt, és elhasználtam egy fél csomag papírzsebkendőt, most pedig neki fogok gyürkőzni, és neptun-üzeneteket küldözgetek elmaradó órákról a gyivákjaimnak (akik nyilván boldogak lesznek ettől, mint aki madarat fogott, efelől semmi kétségem), majd krákogva elheverek, és… és ennyi.
Pedig mostanság olyan rendes néni vagyok, hogy esténként az utolsó zokniig összerakom, mit fogok felvenni másnap. Íme, ez lett volna a mai kínálat, ha nem fordulok fel hirtelen.
(A fürdőszobámat kitakarítottam a múltkorában. Azt nem állítom, hogy rendet is raktam benne, különben is hová a nyavalyába pakoljam a lakásfestő-ecseteket?)
A lükék ma reggel felmásztak az asztalra, ahol speciel lett volna libahurka is, de neeem, nekik a paradicsom kellett, hogy bólingozhassanak vele. Nagyon remélem, hogy csak azt az egy darabot csenték el, amit aztán elvettem tőlük, átkozottul nem lennék boldog, ha jövő tavasszal aszalt-rohadt-penészes paradicsomokat találnék valamelyik olyan bútordarab alatt, amit addig nem mozgatok el.
Az időjárás és a hozzá kapcsolódó kellemetességek mostanra teljesen szíjjelverték annak lehetőségét, hogy a napom összes helyszínéhez megfelelő hacukákat bírjak magamra rángatni. Igaz, a kápuctai rétegek megoldást jelentenek valamelyest, de hát akkor is: a lakásban 20 fok van (burzsujok vagyunk, no), az utcán 10, a buszon biztosan több, mint 20 (ezt nem is értem), a munkázóban pedig elvileg 18, de kevesebbnek érződik. A diákok mindenesetre pokrócokba vannak csavargatva, és én ugyan elég sokat gimnasztikázom előadás közben, de nekem sincs melegem, nagyon nincs. Úgyhogy megpróbálok eléggé tarkabarka-őszies cuccokat pakolni magamra, és elsősorban a tanterem hőfokához öltözöm, mert ha már ott is rossz lesz, akkor megette a fene az egészet. Épp tegnap döbbentem rá, hogy kizárólag akkor érzem magam bármennyire is jól, amikor éppen tanítok.
Azért a biztonság kedvéért ma viszek magammal egy kis lélekmelengető leveskét is. Merő véletlenből paradicsomot.
Ezek a képek is egyre rosszabbak, de ezúttal nem a gép a ludas, hanem azok a nyavalyás fényviszonyok. És innen csak lefelé fogunk tartani még egy ideig.
Most jönnek azok a napok, amikor különösképpen azért öltözöm fel, hogy eltereljem a figyelmem a kelletlen és apatikus fejemről. Meg a sötétről.
Azt ugye nem feltételeztétek, hogy ha van egy új bakancsom, nem viszem ki egy próbaútra.
Itt még ugyan fél öt sincs, de én már a szabásmintáimat rendszerezem, a makkák meg Fapapucs Futamot játszanak annak reményében, hogy ma korán jön a reggeli. A képek megvannak, a blog megvan, vasárnap van, erisszük. Amúgy is csak a szokásos összevisszaság lesz Fapipától, szívesen, máskor is.
Ott annak az üvegnek az a jelentősége, hogy még Diwalira kaptam Fis úrhölgytől, és azóta tartogatom egy olyan alkalomra, amikor azt tudom mondani, most már tényleg megérdemlek egy The Beertailor névre hallgató sört. Péntek este döntöttem úgy, hogy eljött az a pillanat. Nem bánok semmit se.
Kirúgtam a hámból. Csúnyán. Visszaesőleg. Sorozatosan elkövetve.
A tegnapi partim a textilboltban csak a ráadás volt, de milyen! Nos, ilyen:
Nyilván tanítani fogok majd menni benne, amikor megvarrom, nekem lenni nulla skrupulus. És még azt is lehet, hogy felveszem hozzá azt a blézert, amit még akkor turkáltam, amikor ott ragadtam Esztergomban a Volánbusz-sztrájk miatt, de azóta nem adódott rá alkalom, hogy hazahozzam.
A legfelső gombja hiányos, de az ilyesmik miatt én nem hagyok ott ilyen csudálatos színű tárgyakat, meg aztán amúgy is annyi gombom van, mint a nyüves. Ezt a ruhát sem hagytam ott csupán csak azért, mert térdig érő duplaharangos ujjai vannak,
merthogy én az ilyet simán csak nyissz, oszt Erik elszegi nekem. (Bár ezzel valószínűleg más merényletek is megtörténnek majd, emelje fel a kezét, aki meglepődött.)
A tegnapi turkáló-látogatásnak egyetlen további eredménye volt, ez a matrózpóló,
úgyhogy összességében egészen szolid és visszafogott voltam. Már persze ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy régebbről még vannak anyagok, amiket meg sem mutattam nektek, mert össze akartam várni a cuccokat.
Igen, ezeket így árukapcsolásban képzeltem el, tessék csak kivárni a végét.
Végül pedig, némi szégyenkezéssel vallom be, vettem egy újabb bakancsot. Zöldet.
Negyven százalékos árleszállítás nélkül én szóba se állok már ilyesmikkel, de a cégek vannak olyan sunyik, hogy így se ússzam meg…
Ma egészen konkrétan egyetlen hallgatónak tartok órá(ka)t, úgyhogy eléggé érthető módon megkíséreltem előkergetni valahonnét a sűrű setét semmiből a neptun meg a levelezőrendszer segítségével, mert még eddigelé sose láttam, oszt ki tudja, létezik-e egyáltalán. Persze tojt rá, hogy én éppen levelezni próbálok vele, úgyhogy végső kísérletként felhívtam az óvodát, ahol ma délelőtt lennie kéne, megvan-é még egyáltalán, vagy hiába fogok felbuszikázni Esztergomba, majd vissza.
Megvolt. Arra persze még sehol sincs garancia, hogy a délutáni órákra is bebokázik, de én ott leszek, az tuti.
*
Na itt tartottunk fél tizenkettőkor. Megírtam a bejegyzést, mentettem a vázlatot, majd elugrabugráltam öltözködni. Már féllábbal a harisnyámban voltam, amikor csengett a telefon. Az óvodából hívtak vissza azzal, hogy izé, hiba van a kréta körül, ez a lány nem az a lány, én egy Rebekát keresek, ez meg egy Nikoletta. Csuhajja, mondtam én, ezek szerint mégiscsak potyára megyek fel Esztergomba, és még gondoltam más szépeket is, de nem verbalizáltam, mert az óvodavezető igazi úrihölgy. Én nem vagyok az. Egy igazi úrihölggyel minden bizonnyal nem esne meg az se, hogy leteszi a telefont, aztán csak bámul, hogy mi ez a mészárszék: véres volt a kezem, a telefon, a harisnyám meg minden, “vvvvvééééér folyik patakokban”, mint a Vadászat című albumon, radai rosseb, hát ez meg mi.
Egy nyavalyás kis pattanást vakartam el idegizgatottságomban a lábamon, attól lett körülöttem minden olyan, mintha Hobó énekelne a fürdőszobámban. Letisztogattam a vámpírkaját, ragtapasz, harisnyacsere, aztán továbbra is uccu neki, mert most már csakazértis elmegyek Esztergomba, rágja meg a fene.
Úgyhogy megyek. Ha máshová nem, szövetboltba, mert most már úgyis mindegy.
Egyre súlyosabb véleményeim vannak az óraátállításokól, ezúttal például semmit se nyertünk a réven, de egy csomót vesztettünk a vámon, reggel nincs nagyobb világosság, este meg… na, az este az speciel tegnap már délután négykor bekövetkezett.
Ma hétre érek haza.
Igern, ezek az idők azok, amikor azért vigyorgok, mert semmi okom nincs rá, de legalább nem lefelé, hanem felfelé görbül a szám.
A Repülő Kutató, mivel úgy döntött, hogy idénre elég az isiászból (remélem, ezzel az isiász is egyetért), visszatért epitheton ornansához. Elrepült, na. Ezúttal Chicagóba.
Én ezzel szemben döcögni fogok, na hová? Úúúgy van, Esztergomba. Mindehhez hajat is mostam, fel is robbantottam, és ugyan ma is nyamvadtnak és kissé taknyosnak érzem magam, de a bánya nem enged. Vagy én nem engedem a bányát, az is lehet.
Olyan szarul keltem máma, hogy miután tisztálkodtam, és belerángattam magam a gúnyámba, letotyogtam a Repülő Kutatóhoz, tapogassa meg a homlokomat, érdemes-e elővennem a lázmérőt.
Nem volt érdemes, a keze vagy öt fokkal volt melegebb az én homlokomnál.
Én ugyan nem tudom, ez most valami épülő takonykór-e vagy épülő menopauza, de mindkettő úgy kell nekem, mint a hátamra még egy púp.
Mára nagyjából ez a kilátás jutott nekem a munkához. Dolgozni próbálok, de mintha vattába lenne csomagolva az agyam, és a saját hajamnál fogva kell kiráncigálnom magam valami okasincsen gödörből. Dzsí, mennyire utálom én a neptunt meg az excelt meg az összes többit, de ezúttal lehetne itt bármilyen izgalmas feladat, semmihez sincs igazán kedvem.
Addig oké, hogy míg még látok odakint bármi tarkát, addig mutogatom, de az ibolyán én is meglepődtem kissé. Na mindegy: vasárnap, galéria, Fapipa meg a szokásosan vegyes felhozatal.
Életünk idióta napjai, negyvennyolcadik évad, mittoménhányadik rész.
Mivel beraktam a harmadik mosást is (könnyű nekem, fél három óta itt fent kuvik), felöltöm nevetséges farmer rugdalózómat az illő körítéssel, majd letotyogok a piacra.
Ne röhögjetek hangosan, olyan érzékeny vagyok, mint egy költő.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 