Avarszínű mászkálások és ücsörgések, nagyrészt ez volt a hetem. Galéria!
macs kategória bejegyzései
11/23 – Tökösboci és a vérsóska
Itt olyan remek idő van, hogy ha lenne kutyám, esernyőt tartanék fölé, amíg kiviszem szarni. Mindegy, attól még elmentünk piacra.
A képet még indulás előtt lőttem, és akkor sem sugárzott rólam különösképpen az optimizmus, de legalább emberek elé való állapotom volt. Lényegesen csupáltabban jöttem vissza, na. A cipőm átázott, az ernyőm is (ki is fogom hajítani a rittyóba, hát ki látott ilyet, hogy ennyire elvénüljön pár év alatt az anyaga), úgyhogy visszafelé cipőmben a pocséta, fejemen az eső, hátamon viszont az izzadság folyókázott, mert persze mindehhez még meleg is van. Phű. Mikor visszafelé éppen becaplattunk a ház elé (a RK se nézett ki jobban, ő esőkabátban ment, ami ilyenkor lényegében egy fóliasátor, ami melegen és nedvesen tartja az embert), anyósom éppen kifelé jött egy bevásárlókosárral. Üdvözlésképpen azt mondtam neki, hogy “Blöeee”, szabad kezemmel kisded ívet írva le a világmindenség felé, mire anyósom az válaszolta, hogy “Blöeee”, és kicaplatott az esőbe. Mindig megnyugtat, hogy ilyen remek közöttünk az összhang, háde milyen jól tudunk mi kommunikálni, ugyi.
Na de vettünk a piacon mindenfélét, közte vérsóskát is, mert csak. Életünk szőrös értelme, akit tegnap csak úgy a semmiből Tökösbociként szólítottam meg (hogy miért? Passz. Valójában ő egy Töketlenboci), na szóval ez a drága állat rögtön rácuppant a vérsóskára, nédda:
A valóságban mind a ketten jobban néznek ki, a vérsóska és Maci is, de ebben a világításban jobb fotóra nem tellett. Amúgy én most kissé fasírtban vagyok a szőrössel, mert muszáj fogyókúráztatnunk, és persze ettől egyre intenzívebben és egyre korábban zaklat reggeliért. Az csak hagyján, hogy cicababa-hangon vinnyogva keringél a szobában (nem, bmeg, az se hagyján, rém idegesítő), de rákapott arra is, hogy felmászik a futon támlájára a fejem fölé, kinyúl a polchoz, és dolgokat hajigál róla a fejemre. Szerencsére nem céloz jól, de akkor is, na, horgolófonal-gombolyagok, washi-szalagok, tollak meg körömlakkok szőnyegbombázásában élem a hajnalaimat.
Tegnap azt mondtam, mint Csipike, hogy “eddig, és netovább!”, és letakarítottam a polcot, úgyhogy nem maradt rajta semmi hajigálható. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy Maci ezen a polcon ül vinnyogva a hét kiló húsz dekájával, és a homlokomat csapkodja a mancsával.
Világ csudája, hogy még nem csináltam belőle bundasapkát, bár mit kezdenék egy bundasapkával ebben a melegben.
11/19 – Dilemma
Ki kéne mászni innen a macska mellől meg a takaró alól, és eltotyogni bankba meg boltba. Odakint csepereg, fúj a szél, és intézkedni meg kilométereket gyalogolni kell, itt bent meg van nekem macskám, takaróm, még teám is. Sőt, csoki is van. Akár több kiló.
Na mi legyen.
(Esti kiegészítés)
Végül elaludtunk. Én másfél órával később ébredtem fel arra, hogy rémálmodom: a szülővárosomba utaztam, és valami okból ott hagytam az útitáskámat az Új-Szemerjai buszvégállomáson, mert a busz érkezése után halaszthatatlan bevásárolnivalóim lettek a boltban, ami egyébként a Golgotai bolt volt (beavatatlanoknak: tulajdonképpen mind a két hely létezik a szülővárosomban, viszonylag közel egymáshoz, de véletlenül sem egymás mellett), és mire visszamentem, egy sufniban kellett keresgélnem rég ott hagyott bőröndök meg minden más kacat között az útitáskát, ami nem volt sehol. Fapipa pedig benne. A seholsincs útitáskában. A buszjegyárus néni tök kedves volt, azt mondta, rámoljunk ki mindent a sufniból, úgyhogy pakoltunk, mint Bogdán az üres boltban, csakhogy ez tele volt: bőröndök meg ládák meg zsákok, az egyik sarokban fél méter magasra felcsírázott krumplik, aztán a gurulós bőröndök mellett találtunk gurulós tévékészülékeket is, öregeket, mint az országút. Meg kajakokat. És rengeteg hulahoppkarikát. Egy ponton félbe kellett szakítanunk a rámolást, mert utat kellett csinálni egy beteg kengurugyereknek, akit vízágyon hoztak az állatkertből (na olyan sose volt a szülővárosomban) a kórházba (az speciel valahol ottfele van földrajzilag, mint a busz volt), de valamiért elszabadult az egész kupac, és elindultak lefelé a Kórház utcán (az természetesen egy másik kórház utcája), bőröndök, tévék, hulahoppkarikák, ott cigánykerekezett minden lefelé, mint anno abban a színes gumilabdás Sony reklámban, ebben e:
És akkor végre felébredtem. Áááááááá. Megittam egy kávét, gatyába ráztam magam, aztán mintegy penitencia gyanánt nem csak a bankba mentem el (természetesen már megint elfelejtettem az internetbankos jelszavam, azért), de még a Lidlibe is, ami toronyiránt csak négy kilométerre van. Úgyhogy végül oda-vissza, bankkal meg miegymással együtt talpaltam vagy kilencet, és visszafelé akkora ménkű nagy pakkal jöttem, hogy csak sajtból volt benne hatvan deka.
Nem tudom, inkább szigorúnak vagy inkább ijedtnek látszom itt ezen a képen, de a nappali alvás egy gyilkos, istenuccse.
11/17 – Dübb
Technikailag már vasárnap van, én meg úgyis felébredtem, mert Mr. Kajla berakta mellém saját magát az ágyba, és ugyan most ő fogyókúrán van (erről is mesélek egyszer, vagy nem), de azért jó időbe fog telni, amíg lemegy hét kiló alá. Ha egyáltalán. Ezúttal is úgy érkezett meg, hogy DÜBB, én meg felébredtem.
Hát akkor galéria!
Mivel megint a régi helyén van a piac, ma zsibi is lesz. Még nem tudom, lemegyek-e, de ha igen, arról természetesen szintén beszámolok.
11/10 – Linóleum
Ezúttal is csak a szokásos összevisszaság: őszelő fényei meg gyümölcsei, Csülök úr és az ő csülkei, csokicsókok, ilyen-olyan kézimunka-kellékek, na meg a collegiumi linóleumpadló, amire valószínűleg akkor is emlékezni fogok, ha már a nevemre se. Galéria!
11/6 – Vakarodó
Annak megakadályozására, hogy elveszítsem lábam alól a szervezettség stabil talaját, ami a munkával és tancsitancsival jár*, már a hét eleje óta azt csinálom, hogy akkor is beállítom 6:30-ra az ébresztőt, ha vénasszonyok potyognak az égből, és fel is vakarodom 6:30-kor, ami egyébként abszolúte luxusidőpont, mert amikor oviba is kell mennem, akkor háromnegyed ötkor dödörög a dödöre. Jó, na, nem dödöre az, hanem Till Lindemann** üvöltése. Rendkívül gyorsan felébred tőle az ember.
Ez a hatharmincas kelés csak azért nehezített pálya, mert Csülök Úr általában már fél ötkor bepróbálkozik reggeliért, aztán valamikor ötre éri el azt a gyakoriságot és decibelszámot, amikor muszáj félkómásan kimásznom az ágyból, és megetetnem a dögöt. Utána persze ő kiájul, és ott is marad kiájultan,
de én igen nehezen szundítok vissza.
Megoldás lehetne persze, hogy ne feküdjek vissza a macskapapi kiosztása után, de Mackó nem egészen kiszámítható ebben a félötös ébresztőben – van, hogy már négykor kísérletezik, és van, hogy akár hétig is kussban marad. A Nokia 150-nek nincsenek egyéni heppjei, az akkor kezdi üvölteni a “Du Riechts so Gut” című popdalocskát, amikorra megmondom neki.
Nos, ezek mennek itt meg a bárányfelhők, mint Mali nevű haverom mondta anno. Most pedig előveszem a hűtőből a csirkét, amit aztán behajintok a CrockPotba, mert ma estére a bárányfelhőkkel együtt a RK is megjön Lengyelországból, és pillanatnyilag úgymond háztartásbeli vagyok.
Hát akkor tartsuk azt a házat, mondok.
* Oké, a “szervezettség stabil talaja”, az túlzás. Mondjuk inkább úgy, hogy viszonylag kiszámíthatóan tudok készülni a kiszámíthatatlanokra, köztük elsősorban arra, hogy óhatatlanul lesznek olyan feladatok, amiket tegnapelőttre kell teljesíteni.
** A pasas egy erőszakos segg, és mindenkit lebeszélnék arról, hogy koncert utána bemenjen vele a backstage-be, de ébresztőnek még nem találtam hatásosabbat.
11/3 – Apró
A mindennapok apró örömei: város eső után, horgolófonalak, kopasz barackok, szőrös lakótársam csiriz üzemmódban, a színes véletlenek összjátékai na meg Professor Krtek, akit úgy itthon felejtettek, mint a huzat, és nekem kellett meginvitálnom egy kávéra, hogy ne duzzogjon. Galéria!
10/364 – Másodlegjobb
És lőn tizedik blogév utolsó napja (idén csak egy napot vesztettem el a sorszámozásból, hurrá), holnap pedig leszen tizenegyedik blogév első napja, és ez most tényleg csak annyit jelent nagyjából, hogy újrakezdem a számlálást, ne várjatok tőlem semmi extra évértékelőt vagy évköszöntőt, mert ugyan a tizedik sem volt piskóta, a tizenegyedikben meg pláne olyan rettenetes merényletek jönnek, amilyenre eddig nem volt példa, de most még nem tartunk ott, és nekem most erre nincsen enerzsiám, tényleg nincs. Ezen a ponton még minden a “mi lesz, ha” állapotában van, és én ettől ugyan piszkosul fosok, de ezt is ki kell próbálni egyszer. Kialakul majd minden valahogyan, mondogatom magamnak, és ez igazán megdöbbentő egy hozzám hasonlatosan controlfreak illetőtől, de ezúttal tényleg nincs terv, nincs program, csak lengek a világban.
A világban lengés egyik jeleként kezeljétek, hogy még pizsiben vagyok, fésületlenül, sminkeletlenül, meg egyáltalán. Ebből nem csinálunk rendszert, abból a részéből különösen nem, hogy ezzel a tökéletlen Fapipával próbálom fotózni magam, de most ez elég pásszentos megoldásnak tűnik lelki és egyéb állapottyaimhoz.
Mackó egyébként azért ül rajtam, mert a RK éppen valami kimondhatatlan nevű horvát szigeten teríti a tudományt. Az Ulyssesben van egy jelenet, amikor valamelyik epizódszereplő azon morfondírozik Stephen Dedalusszal, vajon miért írta bele Shakespeare a végrendeletébe, hogy feleségére hagyja a másodlegjobb ágyát – hát én speciel Mackó másodlegjobb ágya vagyok, rögtön a RK után.
Nem árt, ha az ember tisztában van a zuniverzumban elfoglalt helyével.
10/363 – Keret
Tudjátok ti, mi az, hogy “cafetéria kerettúllépés”? Az kérem annak a rövid neve, hogy “Te el akartál menni fizetés nélküli szabadságra két és fél hónapra, mi elküldünk téged ötre, de mivel már jóelőre megszórtuk a SzÉP-kártyádat játékpénzzel, az augusztusi fizetésedből levonjuk mindazt valódi pénzben, amit az őszi félévre játékpénzben kapnál. Ja, és erről aláírt, postai levélben feladott beleegyezést kérünk.”
Me not happy.
Van, aki viszont happy, sőt happyhappy, the happiest.
Úgy éljek, szeptember folyamán direkt el fogok verni valahogyan százötvenezer játékpénzt, ha már ugyanennyit levonnak tőlem valódiban.
10/360 – Kánikula
Úgy éljek, én is szeretném abbahagyni már a nyafogást, de ez elviselhetetlen, na.
10/356 – Munkakörülmények
Rosszabb is lehetne, rosszabb is lehetne.
A látszat ellenére most én éppen egy komoly tanár néni vagyok, éppen egészen igazi munkanapom van, sőt, tulajdonképpen igazi munkahetem is, ppt-kkel meg egyéb nyomorúságokkal kipitykézve, mert másnak sokkal inkább előpreparálom az oktatnivalókat, mint magamnak tenném. A tanári lelkiismeret még akkor is rugdalja a vesémet, amikor akár el is lazsálhatnám az egészet, jippijájé.
10/153 – Mámegin staycation
Mostanra már szinteszinte elegem is van az otthoncsücsüből, bár ezt kétségkívül nehéz elképzelni.
Meglesz még ennek a böjtje, hajaj, de mennyire meglesz.
Intermezzó – Bor, mámor, Bénye, 2023.
Ha már egész évben csak egyetlen fesztiválra utazik el az ember, adjuk meg a módját. Bor, kaja, sziszák. Galéria!
10/339 – Újabb staycation (nagyrészt)
Én kéremszépen ezen a héten takarítottam, meg mostam is, sokat, ja meg sütöttem kenyérrudacskákat és vekniket és foccacciát, és horgoltam, meg varrtam, meg főztem, meg piacoltam, de még csajbuliban is voltam. Vajon miért érzem mégiscsak azt, hogy nem csináltam ezen a héten semmit se, csak próbáltam aludni, de nem hagytak. Ja, talán mert most is én vagyok a reggeliztető szobaasszony vagy mi. Galéria!
10/338 – Kakaóscsiga, kettő
Olyan éjszakám volt, hogy azt én senkinek se kívánom, negyed háromkor a vihar (a RK és Maci ezt természetesen átaludta), kábé negyed négytől szirénázó tűzoltóautók szinte folyamatos menete oda-vissza a 11-es úton (a RK és Maci mint fent), aztán mire valahogy visszaaludtam, hogy válogatott rémálmok gyötörjenek, megjelent Maci üveghangon vinnyogva focizni a szobám tárgyaival, amíg le nem vánszorogtam enni adni neki. A RK, mondanom sem kell, ezt is átaludta. (Oké, állítólag a viharra mégiscsak felébredt, de csak annyi időre, amíg agnoszkálta, hogy nem jég, pompás, aztán rögvest visszaaludt.)
Ahhoz képest, hogy állítólag ez volt az év vihara, mi viszonylag jól megúsztuk, mármint semmiben sem keletkezett kár engem kivéve. Mindezek után viszont feltehetőleg egyikőtöket sem lep meg, hogy fél kilenckor jelentem meg legközelebb az élők között, és akkor is azzal küldtem el a jó álmú férfiembert piacra, hogy hozzon nekem kakaóscsigát. Két kakaóscsigát.
Nyilván ma reggelre fogyott el a cigim is, de azt már nem bíztam rá senkire. A szőrös disznó persze most boldogan alszik. Ha nem lennék ennyire ledarálva, talán gurigáznék is valamiket körülötte, és üveghangon vinnyognék hozzá, de most csak örülök, hogy élek, és van a gyomromban kettő kakaóscsiga.
10/332 – Staycation, negyedik hét
Az otthoncsücsü-alapú dilinyó tovább folytatódik, ezen a héten már tényleg nem hagytam el a város határait, de azért volt így is minden, ami szemnek-szájnak ingere: kenyerek, takaró, utak felfelé meg lefelé, Csülök Úr hisztérikus vinnyogásai hajnali fél négykor, küzdelem a saját szövegemmel és a takarítandó lakással, szóval tényleg minden.
Ma amúgy a sors különleges ajándékaként hamarabb ébredtem az ordító egérnél, és csak háromnegyed ötkor, hurrá.
10/329 – Fetvozső
Tegnap du., amikor úgy éreztem, a hajam után mingyá a fejem is felrobban, feltarisznyáltam magam, és elmentem írni.
Éppen afféle nekem-teccő idő volt, hűvös, szeles, jobbára (de nem folyvást) napos, és ugyan én a saját teraszomon is írhatnék (meg is teszem általában), de ezúttal úgy gondoltam, inkább a Barlang kertjében teszem.
Egen, az a kék ott a kerítés mögött a Duna. És egen, ekkora óriási tömeg volt délután ötkor egy olyan helyen, ahonnan a Dunát láthatod, és 950 egy korsó Pilsner Urquell. Konkrétan nem volt ott senki rajtam meg az ott dolgozókon kívül, na.
A világ úgynevezett Jelekkel üzen nekem, mondanám, ha ez nem ellenkezne az elveimmel. Nyilván az, hogy ezek a Jelek mit jeleznek, már megint egyéni megítélés kérdése. Fetvozső, rienvaplű.
Megyek a teraszra, írni. Ma hajnalban fél négykor vert fel engem ez az állat, és ugyan cuki meg minden, de kabátgallér lesz belőle, ha továbbra is ezt csinálja.
10/325 – Staycation, harmadik hét
Ne hazudjunk, egy délután-estét a székesfőfaluban töltöttem, de a dolgok nagy rendszerében ez nemigen számít, mert amúgy itthon voltam egész héten. A hetedik takaróval kiegészülve, ráadásul. Galéria!
10/320 – Kölcsönidő
Tegnap el kellett búcsúznunk Lócitól is. Egymás után álltak le a szervei, már nem tudott sem enni, sem inni, sem vécézni, és hiába mondogatjuk magunknak, hogy valójában már jó ideje kölcsönidőn létezett, attól még éppolyan szomorú az egész. Szegény anyósom, ő sírt leginkább. Amennyi energiát, szeretetet és törődést kapott tőle ez a macskaállat, amióta három és fél éve kiadtuk neki dajkaságba, annyiból romjaiból is fel lehetett volna építeni Karthágót.
Ez a kép alig egy hónapja készült, miután Lóci megfegyelmezte a kertszomszéd Zsálya nevű kutyáját, és olyan büszke volt magára ettől, mintha talált volna egy új szőnyeget, amit még eddig sose pisilt le.
10/318 – Staycation, második hét
Ezekből a fotókból olyan kis nyugisnak tűnik, de azért ez elég mozgalmas hét volt, pedig el se hagytam a várost. Galéria!
Minden nap más - mindennap más 