Ha nem lenne nekem humorérzéksz, valószínűleg dupla olyan lefosott hangulatban zártam volna a tegnapi napot, mint egyébként, pedig az sem volt piskóta. A témavezetőm majdnem egy egész órán át dörgölte be az orrom alá, mekkora egy halogatós bömbike vagyok, miközben a férje kávét főzött nekünk egy muzeális kotyogósban. (Tegnap reggelre elfogyott nálunk a kávé, mert én falun élek eltemetve, egy kilométerre a legközelebbi bolttól, a Repülő Kutató meg világot jár. Utólag persze rájöttem, hogy van a házban instant kávé, márkás, mint egy Christophle étkészlet, de ez már akkor volt, amikor a Hűvösvölgy felé döcögtem a HÉVvel, úgyhogy halottnak a csók. Mindenesetre legalább kaptam kávét a fejmosás mellé, az is valami.) A kukliprédikáció súlyát még az sem csorbította (bár utólag lehet rajta röhögni), hogy mindeközben a magyar nevelésszociológia és romológia nagyasszonya időnként felmászott csíkos zoknijában a konyhaasztalra, hogy elkapjon egy újabb poloskát az ablakon. A férj (úgyszintén kábé három polcnyi szakirodalom szerzője) próbálta ugyan leállítani, hogy “Katinkám, legalább ne akkor csináld, amikor vendégünk van”, de a prima donna assoluta erre csak azt felelte, hogy “De a poloska MOST van az ablakon, Tamás!!!”, és leállíthatatlanul vadászta tovább a dögöket.
A többször elhangzó “de hát ott volt az egész nyár!!!” szemrehányásra ezúttal még azt se éreztem alkalmas riposztnak, hogy “ja, végre át tudtam húzni három kanapét”, hanem csak a fejem lógattam, mint egy csákvári kis csacsi, libidomi labda, labdania libidomi dom. Nem tűnt megfelelő érvnek. Az sem tűnt megfelelő érvnek, hogy “te nem érted az én lelkemet”, pedig tényleg. Én mindent akarok, és azokat lehetőleg egyszerre, pedig ez az izé prioritásokról szól, mégpedig úgy, hogy a disszertációnak kell lennie a fő prioritásnak, de én ezt nehemehakaharohom. Mikor vasárnap este arra panaszkodtam a Repülő Kutatónak, hogy egyszerűen nem fér bele, hogy mindazt csináljam, amit szeretnék, és a regényhőseim már megint ott pofáznak a fejemben, ő azt a praktikus megoldást szökkentette ki fogainak kerítésén, hogy ha hanyagolom a horgolást meg a kenyérsütést, marad időm írni. Hát kösz. Nekem kellenek az én apró instant örömeim is, amelyeknél azonnal ott a végeredmény, valami taktilis és színes és szagos, de mindenekelőtt kézzelfogható. Valami, amit én csináltam, én, és nem egy újabb bejegyzés az MTMT-ben vagy egy újabb lábjegyzet majd harminc év múlva egy lexikonban, hanem azonnali eredmény, azonnali haszonnal. Igaz, mit pofázok én azonnali eredményekről és azonnali hasznokról a ládafiában egy egész és két fél regénnyel meg egy valamikor még nyolcvanakárhány százalékig kész verseskötettel, aminek mostanra már békén ki lehet dobni a felit. Eh.
A magyar nevelésszociológia stb nagyasszonya azt is érzékeltette velem, hogy nem publikálok eleget meg nem járok elegendő konferenciára. Bakker, ezen az őszön kettőre tudok eljutni, és ezért is szarrá logisztikáztuk az órarendet, mert kicsik vagyunk és kevesen, és ha nem tudok bemenni az óráimra, akkor nem előrántunk hirtelen egy tanársegédet vagy demonstrátort, hogy az megtartsa, hanem nekem saját magamnak kell bepótolnom valahogyan. Mindenesetre szentül megígértem, hogy dolgozni fogok a rühes disszertációmon, és két héten belül átküldök egy kérdőív-tervezetet is, és próbálok haladni ezzel a szarral, és végül 2021-ben le fogom adni. Hát persze, hogy le fogom adni, kurvaélet, én az ilyen szarokat végül mindig leadom, határidőre, még akkor is, ha nehemahakaharohom.
Amikor hazaértem, elmondtam a történteket a Repülő Kutatónak (avec poloskák et csíkos zokni), ő pedig szívből röhögött. Akkor már valamivel kevésbé röhögött szívből, amikor búsan azt is megjegyeztem, hogy azok ott ketten a Hűvösvölgyben éppen olyanok, mint te, én meg nem vagyok olyan, mint ti. Hajaj, éppen ez a gond az egésszel, hogy ezeket hárman könnyebb megérteni még akkor is, amikor kilencszótagos szavakat hánynak hűvös halomba, mert logikusak és fixáltak és sokra viszik, én meg közben itt álmodozom nagyinégyzetek között, és semmiféle affinitásom nincs arra, hogy akár tudományosan, akár alkotóilag promózzam magam, mert egy barlangi morc vagyok, és nem publikálok eleget, és nem járok elegendő konferenciára.
Az utam egyébként szép volt és őszies, felhőkkel.
buckákkal,
és sok pirossal a Hűvösvölgyben
meg az énkicsifalumban is.
Most pedig megyek tanítani. Valakinek azt is kell.
Minden nap más - mindennap más 