Nédda, egy harmincegyedike. No hát akkor galeri! (Csak zárójelben: micsoda hónap volt ez, jézusom.)
galéria kategória bejegyzései
9/210 – Véletlenszerű
Mivel az egyik kolleginával összevissza blokkosítottuk a tárgyainkat, hogy a diákok minden kedden végezhessenek emberi időben, a mai napom teljesen szabad. Ennek megünneplésére nesztek egy teljesen véletlenszerű galéria kintről, bentről, folyamatban, tavaszodva, akárhogy.
Szaporulat a házban – Egy délelőtt a zsibin
Különleges világalkalom, végre vettem Dógokat a szentendrei zsibin! Eddigelé még sose sikerült ilyesmi, max. rokon kisgyerekeknek hoztunk matchboxokat, de most piszkosul formában voltam, mit ne mondjak. Ennyi mindent sikerült hazahurcolnom, ni.
Csak a szokásos Szaharába homok, tsekélység. Ez vala itt 5500 pénz. Figyelembe véve Szentendrét, igen olcsón megúsztam, és ha hihetek az Etsynek, még annál is inkább, de ne vágjunk a dolgok elébe.
A vicc kedvéért az egész gyűjteményből a baloldali kerek fonott kosár volt a legdrágább beszerzés, ezer pénz, viszont megkaptam melléje ajiba a másik kosárkát is, itt ebben a kuplerájban pedig még sose volt olyan, hogy túl sok kosárka.
Az öt A4-es képhez jó Nyttja keretnek ötszáz volt darabja. Ezeket már végtelensok ideje kivonta forgalomból az Ikea, a Fiskbo van helyettük, ami szinte csak bébipasztellekben meg fehér-feketében férhető hozzá. A Nyttja, mint a mellékelt ábra mutatja, még olyan mámorítóan élénk volt, mint a pávián segge. Ezek itt amúgy már utolsó generációs Nyttják, műanyaglap van bennük üveg helyett, mégpedig sértetlenül. (Azt hiszem, elég sokat elmond rólam, milyen beható ismereteim vannak az ikeás képkeretek evolúciójáról…)
A parafadugós üvegcsék származásukat tekintve dél-afrikaiak (ezt mondja rajtuk a címke), és hárman kerültek ötszázba. Adjatok nekem kicsiny tartályokat, bármennyit, és én megtöltöm őket, de tutira. Ezekbe feltehetőleg gyöngyök kerülnek. Igen, gyöngyöket is tartok a kuplerájomban. Az sem meglepő, hogy nem mutogatom a gyöngy-gyűjteményem, nincsen igazán ember elé való formában. Na de most!
A hímzőfonalakból nálam szintén nincs olyan, hogy túl sok. Pláne hogy itt ez a kedves kis kupac írd és mondd háromszáz pénz volt.
A nagybummot persze a végére tartogatom, a négy sárga tángyérnak ugyanis háromszáz volt darabja. Igaz, könnyen elkerülhették volna a figyelmemet, mert igen koszosak voltak szegénykék,
de én a 11-es főút mellett lakom, úgyhogy minden, amit télire kint hagyok a teraszon, pünkt így néz ki, amíg el nem mosom.
Hát ezeket is elmostam. Jó alaposan.
Awww.
Olyan pofásan néztek ki elmosva, hogy merő kíváncsiságból rákerestem az internetekbe, aki pedig keres, talál is. Tálka ugyan nincs az enyéimhez, de négy darab van belőlük, mind tökéletes állapotban. Azt hiszem, elég annyiban maradnunk, hogy durván áron alul szereztem be őket.
Hát így, kedveszkéim. A végére pedig nesztek egy galéria arról, milyen is az a szentendrei antik vásár és bolhapiac, ami minden hónap harmadik vasárnapján vagyon, és ahol minden kapható számozott Szász Endre nyomattól muzeális Burdákig és Ácévillámdécé lemeztől pacalig.
Intermezzó – Fény
Március második felében, ha épp nem borús az idő, délután öt körül a legszívesebben csak ülök a szobámban, és nézem, milyen szépen sugárzik be a folyosóablakból a naplemente. Kis öröm és nagy eszképizmus, de akkor is, az enyém.
9/február
Ez itt csak a megbízható uncsi állandóság cini-cini-muzsikája, asszem. No de azért galéria!
Intermezzó – Séta, évszakhatáron
Kimentem kószálni egyet, mielőtt végleg beszőnek a pókok, és hoztam nektek képeket is, mert talán ilyenkor a legérdekesebb a város, amikor még nem tudja pontosan, hogyan és merre: a lángososnál már sorállás van, a Duna-korzón csend, a bolhapiacon karácsonyfadíszek, a fákon még sehol egy levél, de a levegő már tavaszi, és ilyenkor is talál az ember színeket, ha keresi.
9/123 – Lakk
Íme, délelőtt egy olyan szombaton, amikor még piac sincs, de szépen süt a nap, és Pocika feje áldásosan kitakarja, milyen dekoratívan lepattogzott a körmömről a lakk, minekutána mosogatással kezdtem a napot, közvetlenül a kávécigi és a macskahányás feltakarítása, majd az évindító zene meghallgatása után.
A miheztartás végett azért azt is bemutatom, mi után kellett nekem elmosogatnom.
Legalább ma sem fogunk éhezni, no.
9/december
Hejhó, naptári év vége, hejhó valószínűség, hogy ma úgyse lesz kaján kívül semmi extra, amit betehetnék a képek közé, kaja meg van már bőven sok. Galéria!
9/119 – Teddy és Bumbu
Remélem, még nem rágtátok le a lábatokat izgalmatokban, vajon mi történt velem máma. Nos, sajnálatos módon ezúttal is végigdöglöttem a napot, egyetlen kézzelfogható eredményként egy kihasadozott boule kenyeret tudnék felmutatni, viszont este elmásztunk a Teddy Beerig (ők se fizetnek a reklámért, csak mondom), és ott ettünk és ittunk, többek között Bumbu rumot, és nekem az kell, otthonra is. Utána pedig, jobb híján, kicsit keringtünk még a meghitten kiholt belvárosban.
Galéria!
Intermezzó – Isten hozott a lunaparkban
Én tényleg csak glettelni akartam, de a szőrös disznók teljesen belelkesedtek az összevissza vuzigált bútoroktól.
Szerintem majd néha átrendezem nekik a lakást, ne unatkozzanak.
(A párnahuzatokat is kimostam. Így nézne ki a készlet, ha nem kézimunkáznék. Szerintem a Repülő Kutató nem elég hálás azért, hogy mégis azt teszem.)
Intermezzó – Őszölés 3. – Stószfürdő
Egy kép több mond száz szónál – haha, egy nagy szart. Itt van nektek tizenhárom fotó, de az egész semmit nem mond el arról, hogyan éreztem magam akkor, amikor elmentünk (pontosítsak: felmentünk) Halálfaszapuszta-Külsőre (oppardon, -Felsőre), amit úgy hívnak, hogy Stószfürdő, vagyis hát Kúpele Štós. Van a wiki-lapból magyar változat is, és Stószfürdőnek van egy ilyen barátságos honlapja, úgy néz ki, mint egy szórólap valami Őszi Hacacáréra, de. De.
Feleim, én utoljára az Otto Wagner Spitálban éreztem ennyire posványul magam. Hétágra sütött a nap, mi ott lődörögtünk egy manikűrollóval ápolt arborétumban, nagyjából sehol senki, csak régi-új és új-régi épületek, szökőkutak meg szobrok meg pár baljós kis romvilla a növényzetben, japán juharfák, plusz egy félelmetesen üres art deco templom. A Repülő Kutató talált magának egy térképet (ezeket mindig megtalálja, komplett gyűjteményem van “A Repülő Kutató térképet néz” kategóriában), és ezek után lelkesen mondta, hogy “Figyi, itt légúti betegségeket kezelnek”, mire én, hogy “Naná, hogy légúti betegségeket! Most tűnjünk innen, mielőtt elkapnak, és itt tartanak hét évre!!!” És ezen a ponton valahonnan a semmiből a fejünk fölött megbúvó épületek egyikéből zongoraszó hallatszott ki, én meg egyre gyorsabban mentem kifelé Stószfürdőből, mielőtt tényleg ott fognak, mint Hans Castorpot.
Annyira össze voltam rázva, hogy mikor beültem Emesébe, gyorsan lőttem egy fotót a sapkámról meg a sálamról, amik éppen az ölemben ültek, mert az embernek abba kell kapaszkodnia, ami van, nem a fantáziájába, pláne hogy (sejthetitek) az enyémről igencsak megvan a véleményem.
Intermezzó – Őszölés 2.
Hiszitek vagy sem, de most jártam életemben először a kassai főtéren.
8/augusztus
A mai nap még hátra van belőle, de azt úgyis itthon tötymörgöm végig félkész projektek között, látogatók nem várhatók, a macskák meg pont olyanok, mint tegnap is voltak. Galéria!
Intermezzó – Éjjel-nappal
Ma végül is nem jutottam le a városba csavarogni, mert ahányszor nekigyürkőztem volna, folyton eleredt az eső, és gyakorlatilag félóránként jelentették be egyébként is, hogy egy adott program “az időjárási körülmények miatt” átalakul, fedél alá költözik, akusztikus változatban tartatik meg satöbbi.
Nem baj, nesztek egy kis ízelítő, milyen volt a tegnap.
8/341 – Villangó
A diákjaimnak többször is el szoktam mondani, hogy amikor a szülő kétségbeesetten/védekezően/ellenségesen/felháborodottan (nem kívánt törlendő) azt süvölti, hogy “de ezt otthon nem szokta csinálni!!!”, akkor ezt ne írják le automatikusan hazugságként. Otthon nincs a gyerek mellett további huszonöt másik, nincs csoportszoba, nincsenek óvodai szabályok, satöbbi, satöbbi, satöbbi. A megváltozott helyzet és környezet más viselkedést és más reakciókat hív elő, és semmi meglepő nincs abban, ha (például) az otthon csak nagyobb testvérekkel rendelkező cukimuki törleszkedő kismacska az oviban mini zsarnokká válik, aki mindenáron kommandírozni akarja a többieket.
Pünkt ezt tapasztaljuk meg mi most a gyakorlatban Toscával, aki otthon mindenki közül leggyorsabban végez az ebéddel, aztán pöröl a többiekkel, hogy azok milyen lassúak, bármikor ráripakodik a többi rendetlenkére, valamint megbízhatóan be lehet fogni a házimunkába. Jó eséllyel ez a “bezzeg én – bezzeg a többiek” szembenállás az, ami most hiányzik neki, mégpedig az elvárható következményekkel: olyan lassan eszik, hogy az ember beleőszül a látványba, hidegen hagyja a sütés-főzés, meg a többi. (Oké, tegnap letakarította és elrendezte az asztalomat, mert “mennyi por van ezen, juj”. Hát, Isten hozott a 11-es főút mellett, drágám. Az mellékszál, hogy az asztalom leginkább amiatt volt rendetlen, mert a) éppen neki varrtam mindenféléket, b) odaült mellém papírt vagdosni és a villangók méretéről csevegni.)
Szóval tulajdonképpen minden oké lenne, a gyerek igen cukker, bár fárasztó (vagy fordítva), viszont én most tényleg-tényleg egy lefüggönyzött szobában szeretnék ülni, nem pedig kint gabalyogni a tűző napon, miközben egy folyton fecsegő és éneklő motollát kell gardíroznom.
Mindennek illusztrálására tessék egy galériácska, ami azt mutatja be (a teljesség igénye nélkül, természetesen), hogy Tosca mi mindent csinált a skanzenben.
