Te jó ég, már megint huss egy újabb hónap. Galéria!
galéria kategória bejegyzései
Intermezzó – Isten hozott a lunaparkban
Én tényleg csak glettelni akartam, de a szőrös disznók teljesen belelkesedtek az összevissza vuzigált bútoroktól.
Szerintem majd néha átrendezem nekik a lakást, ne unatkozzanak.
(A párnahuzatokat is kimostam. Így nézne ki a készlet, ha nem kézimunkáznék. Szerintem a Repülő Kutató nem elég hálás azért, hogy mégis azt teszem.)
Intermezzó – Őszölés 3. – Stószfürdő
Egy kép több mond száz szónál – haha, egy nagy szart. Itt van nektek tizenhárom fotó, de az egész semmit nem mond el arról, hogyan éreztem magam akkor, amikor elmentünk (pontosítsak: felmentünk) Halálfaszapuszta-Külsőre (oppardon, -Felsőre), amit úgy hívnak, hogy Stószfürdő, vagyis hát Kúpele Štós. Van a wiki-lapból magyar változat is, és Stószfürdőnek van egy ilyen barátságos honlapja, úgy néz ki, mint egy szórólap valami Őszi Hacacáréra, de. De.
Feleim, én utoljára az Otto Wagner Spitálban éreztem ennyire posványul magam. Hétágra sütött a nap, mi ott lődörögtünk egy manikűrollóval ápolt arborétumban, nagyjából sehol senki, csak régi-új és új-régi épületek, szökőkutak meg szobrok meg pár baljós kis romvilla a növényzetben, japán juharfák, plusz egy félelmetesen üres art deco templom. A Repülő Kutató talált magának egy térképet (ezeket mindig megtalálja, komplett gyűjteményem van “A Repülő Kutató térképet néz” kategóriában), és ezek után lelkesen mondta, hogy “Figyi, itt légúti betegségeket kezelnek”, mire én, hogy “Naná, hogy légúti betegségeket! Most tűnjünk innen, mielőtt elkapnak, és itt tartanak hét évre!!!” És ezen a ponton valahonnan a semmiből a fejünk fölött megbúvó épületek egyikéből zongoraszó hallatszott ki, én meg egyre gyorsabban mentem kifelé Stószfürdőből, mielőtt tényleg ott fognak, mint Hans Castorpot.
Annyira össze voltam rázva, hogy mikor beültem Emesébe, gyorsan lőttem egy fotót a sapkámról meg a sálamról, amik éppen az ölemben ültek, mert az embernek abba kell kapaszkodnia, ami van, nem a fantáziájába, pláne hogy (sejthetitek) az enyémről igencsak megvan a véleményem.
Intermezzó – Őszölés 2.
Hiszitek vagy sem, de most jártam életemben először a kassai főtéren.
8/augusztus
A mai nap még hátra van belőle, de azt úgyis itthon tötymörgöm végig félkész projektek között, látogatók nem várhatók, a macskák meg pont olyanok, mint tegnap is voltak. Galéria!
Intermezzó – Éjjel-nappal
Ma végül is nem jutottam le a városba csavarogni, mert ahányszor nekigyürkőztem volna, folyton eleredt az eső, és gyakorlatilag félóránként jelentették be egyébként is, hogy egy adott program “az időjárási körülmények miatt” átalakul, fedél alá költözik, akusztikus változatban tartatik meg satöbbi.
Nem baj, nesztek egy kis ízelítő, milyen volt a tegnap.
8/341 – Villangó
A diákjaimnak többször is el szoktam mondani, hogy amikor a szülő kétségbeesetten/védekezően/ellenségesen/felháborodottan (nem kívánt törlendő) azt süvölti, hogy “de ezt otthon nem szokta csinálni!!!”, akkor ezt ne írják le automatikusan hazugságként. Otthon nincs a gyerek mellett további huszonöt másik, nincs csoportszoba, nincsenek óvodai szabályok, satöbbi, satöbbi, satöbbi. A megváltozott helyzet és környezet más viselkedést és más reakciókat hív elő, és semmi meglepő nincs abban, ha (például) az otthon csak nagyobb testvérekkel rendelkező cukimuki törleszkedő kismacska az oviban mini zsarnokká válik, aki mindenáron kommandírozni akarja a többieket.
Pünkt ezt tapasztaljuk meg mi most a gyakorlatban Toscával, aki otthon mindenki közül leggyorsabban végez az ebéddel, aztán pöröl a többiekkel, hogy azok milyen lassúak, bármikor ráripakodik a többi rendetlenkére, valamint megbízhatóan be lehet fogni a házimunkába. Jó eséllyel ez a “bezzeg én – bezzeg a többiek” szembenállás az, ami most hiányzik neki, mégpedig az elvárható következményekkel: olyan lassan eszik, hogy az ember beleőszül a látványba, hidegen hagyja a sütés-főzés, meg a többi. (Oké, tegnap letakarította és elrendezte az asztalomat, mert “mennyi por van ezen, juj”. Hát, Isten hozott a 11-es főút mellett, drágám. Az mellékszál, hogy az asztalom leginkább amiatt volt rendetlen, mert a) éppen neki varrtam mindenféléket, b) odaült mellém papírt vagdosni és a villangók méretéről csevegni.)
Szóval tulajdonképpen minden oké lenne, a gyerek igen cukker, bár fárasztó (vagy fordítva), viszont én most tényleg-tényleg egy lefüggönyzött szobában szeretnék ülni, nem pedig kint gabalyogni a tűző napon, miközben egy folyton fecsegő és éneklő motollát kell gardíroznom.
Mindennek illusztrálására tessék egy galériácska, ami azt mutatja be (a teljesség igénye nélkül, természetesen), hogy Tosca mi mindent csinált a skanzenben.
8/május
Hej, te világ, vetett ágy… eh, inkább nem folytatom. A RK az imént mosogatott el a kerti csapról hozott és a tűzhelyen megmelegített vízzel.
No de azért galéria!
8/231 – Három majom
Mióta beütött a szopornyica, az efféle csudálatos időjárásban, mint a mai, én vagyok egyszemélyben a három majom. Sz.e. (=szopornyica előtt) csak az a majom voltam, aki nem hall, mert zenegépecke nélkül a lábam se teszem ki a házból, de azóta ott van a maszk is. Amitől bepárásodik a szemüvegem. Ami 4.25 dioptriás szemenkint.
Mindehhez a sors egy olyan városba baszarintott bele, aminek mondhatni védjegye a macskakő. (Amikor Patyomkinfalvát alakítottak belőle, voltak helyek, ahol direkt felszedték az aszfaltot, hogy macskakövet rakjanak a helyére. True story.) Ennélfogva számomra párás időben elközlekedni a postáig maga a kéktúra.
(Olyan ocsmány sötét van, hogy muszáj volt manuperálnom a fotóval is, fel a gammát, fel a kontrasztot, fel a szaturációt.)
A posta logikáját sose fogom megérteni, idén márciusban például “a zsúfoltság elkerülése érdekében” átmenetileg bezárták a főtéri postafiókot, ami miatt nyilván mindenki kénytelen a lokális főpostán tolongani, amit 1-es számú postának híjnak. Ebben a postaépületben én 1990-ben jártam legelőször, és akkor nekem, falusi Máriskónak, igazi modern postának látszott. Na hát azóta eltelt harmincegy év, mely alatt én igen sokat változtam, a posta viszont, megkockáztatnám, lényegében semmit. Ja, de mégis: lett neki számhúzós rendszere, aminek ugyan van elvileg logikája, de azt mind megeszi a fene, amikor a kilenc ablakból csak kettő üzemel, és ezek közül is az egyik a csomagkiadó meg -felvevő.
Na ez volt most is. Talán nem meglepő adalék, hogy az 1-es számú posta gúgel értékelése 2.2 pont a lehetséges ötből, magyarán ha nem posta lenne, hanem vegyük cukrászda, már kénytelen lett volna bezárni az odalátogatók elégedetlensége miatt. Emellé pedig Sz.k. (=szopornyica közben) bevezették azt a szabályt, hogy csak annyi ember lehetne bent, amennyi ablak üzemel, az emberek viszont nyilvánvalóan szarnak erre a szabályra, és különben is honnan a lócsicsből tudhatnád, hogy a te sorszámod következik, ha kint állsz az épület előtt?
Mindenesetre lezavartam a postalátogatást, vettem kenyeret is a Heim sütöde helyi tagozatánál, és enyhén úgy éreztem magam, mint Dummer Auguszt, aki végtelen mennyiségű fúvós hangszert képes elrejteni a kabátjában. Nekem egy hetvendekás sváb rozskenyeret sikerült a kistáskámban, ez is valami.
Nesztek galéria is, liebesgrüsse aus Szentendre. Hétfő délelőtt esőben, ráadásul.
Nem tudom, mennyire látható-érezhető-olvasható, de rémesen nyomott vagyok. Délutántól bele kell feküdnöm az OTDK országos akármijének akármijébe, próbakonferenciák meg szekcióülések meg anyámkínja, és semmi de semmi kedvem hozzá, de már elvállaltam, mert egy liba vagyok.
Nagyon remélem, hogy ez az állapot hamar elmúlik, mert ha a sors most elém dugna egy konflislovat, én is sírva esnék a nyakába, mint Nietzsche. Őt speciel ezért zárták be diliházba, csak mondom.
Sétálunk, sétálunk…
…egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs.
Ilyen időben muszáj színeket gyűjteni, és én megtettem mindent, ami tőle telik.
8/216 – Tertia Diae
Ez az idei húsvétvasárnap keményebb volt, mint Tarzan sarka, hajnali kettőkor ráztam gatyába az étkezőasztalt, aztán tíz után egy kevéssel összevesztem a RKval, kirohantam a világba bele, majd a délután folyamán albán szamárrá ittam magam anyósommal, zokogások included.
Nesztek jobb híján galéria.
8/február
Asszem most ebben a hónapban egészen speciálisan unalmas lehettem, mert ránéztem a statisztikára, és némiképp elhűlten állapítottam meg, hogy ilyen alacsony havi olvasottsága legutóbb 2017. júniusában volt a blogomnak. Valamit rosszul csinálok, és fogalmam sincs, mi az. Szerintetek?… Hahó! … Van ott még valaki?
No de azért nesztek galéria.
Adventi dekkolás 19. – Sakk!
A szép persze az lenne, hogy “sakk-matt”, de ez, legyünk realisták, a Bűnök Barlangja, itt nem volt, nem van és nem lesz olyan, hogy “nna, akkor most így marad”.
Ha lesz hozzá energiám (pl. holnap), és van rá igény, narrálást is mellékelek majd hozzá, de most érjétek be a képekkel, az sem semmi.
Minden nap más - mindennap más 