eská kategória bejegyzései

Miután tegnap élesítettem a bejegyzést,* a telefonom dalolni kezdett. A Repülő Kutató volt benne, és arról informált, hogy lent van apósommal együtt a parkolóban, hazavisznek. Hát így esett, hogy én hagytam a harisnyát a francba, visszahúztam a zoknijaimat meg a bakancsomat, aztán felmálháztam magam ezer holmimmal, letotyogtam a parkolóba, és bezuhantam a hátsó ülésre. 18:20-ra már otthon is voltunk, juhé.

Azt hiszem, a tancsitancsi és a hallgatóimat fenyegető szopornyica kettős nyomása alatt elfeledkeztem értesíteni arról a nagyérdeműt, hogy a Repülő Kutató még a héten hazaszállott Ámerikából, aztán szinte még ugyanezzel a lendülettel újratarisznyált, és távozott Prágába. Tegnap jött haza, és ilyenkor viszonylag gyakran történik az, hogy apósom elautózik Párkányig, felkanalazza a fiát a vasútállomáson, majd elvonulnak a Billába meg a Lidlbe sörért és egyéb Dógokért**. Ezúttal minden klappolt, még engem is fel tudtak csippenteni a munkázómban, és vacsorára spekácskit ettünk, amit leírhatnék itt mindenféle hacsekek használatával is, de olyan öregnek érzem magam speciális szimbólumok keresgéléséhez, mint az országút.

Sok minden máshoz is öregnek érzem magam, de attól még el kell mennünk bótba, mert a makkáknak elfogyott a szaftos papija. A száraz papijuk is elfogyott, de azon a hídon holnap megyünk át.

Az én nyavalyás kis világom amúgy talán még annál is inkább szét van esve, mint máskor szokta, a héten vettem gyertyákat egy adventi koszorúhoz, de még nem tartok vele az égegyadta világon sehol, merthogy ugyan mikor lett volna rá időm? Pedig ezúttal is meg akarok próbálkozni az “adventi dekkolás” sorozattal, olyan jólesett a múltkor visszakancsalítani a tavalyi ténykedésekre.

Szóval macskapapi, aztán haza, és molyolás. Ha van egy kis szerencsém, nem alszom bele.

* A harisnyahelyzet e ponton még mindig a tötymörgés nemes állapotában volt, merthogy a likas példányt már lehámoztam magamról, és továbbítottam a szemétkukába, de még nem bontottam ki az újat a dobozából, előbb rá akartam pihenni egy kicsit. Már a kukáig eltotyogni is röhejesen sok erőfeszítésembe telt. És tudjátok, mim van ma nekem, bakker? Izomlázam, az. (A berepedezett ajkamról és ír szetteréhez hasonlatos hangomról nem is beszélek, azok a 15×45 perc pofázástól lettek ilyenek, nem is számítottam jobbra.)

** Ha a RK végigutazná vonattal az egészet, muszáj lenne eldöcögnie Budapestig, majd a Duna másik oldalán visszabuszozni Szentendrére, így viszont több mint két órát spórol. Apósomnak is roppantul előnyös ez az árukapcsolás, mert ő meg igencsak kedveli a párkányi szupermarketeket és az ott kapható Dógokat, szóval két legyet üt egy csapásra. Ezen expedíciók egyik sajátos eredménye például, hogy valószínűleg több és többféle borovicska van a házban, mint akár a Szlovák Sörözőben. Khm.

Szombat, 17:15. Az irodámban ülök, és éppen rászántam magam, hogy lecseréljem a harisnyámat, ami még reggel felhúzáskor szakadt el, de azóta nem volt időm vele foglalkozni.

Nemakarjátoktudnitiaztat.

Nem állítom, hogy sikerült afféle all-time rekordot beállítanom a rajtam lévő dolgok papagájtarkaságában, de a lila hátizsák erősen feszegeti a határokat. Sajna őfelsége nélkülözhetetlen a mai napomhoz, ugyanis olyan későn végzek, és olyan korán kezdek holnap, hogy muszáj ott aludnom Esztergomban.

Még inkább sajnos, hogy a fejemben lévő pépnek is leginkább ilyen lila színe van most, ráadásul ködben úszik. Lövésem sincs, mennyire bírok majd holnap este annyi energiával, hogy elvonszoljam magam a buszig, aztán felüljek rá. Az éjjel ötször ébredtem fel, mindannyiszor válogatott hülyeálmokból, és a péntek-szombati 15×45 perc extra koordinációt igényel, mivel a hallgatók egy része éppen befelé mászik a szopornyicába, egy része meg éppen kifelé.

Isten neki, fakereszt, ezt is túlélem valahogy.

Ha kételkednétek esetleg abban, hogy hétről hétre egyre sötétebb lesz: ezt a képet ugyanabban az időpontban lőttem és ugyanott, mint a múlt csütörtökit. Azon még egy figura látható, ezen már csak egy nonfigura.

Höhö.

Ne a próféta beszéljen belőlem, de attól tartok, most evickélünk befelé a szarba. Én mindenesetre mindenre készen állok, ma már Lénát is becipelem madzagostul, hogy a hiányzóknak is adhassak közvetítést az óráimról.

Továbbra is az “úgy akarom, ahogy lesz” szellemében vagyunk, irány a tancsitancsi. Legalább a hajam megmostam, az ember már az ilyen apróságoknak is örvendezik.

Egésznapos jelenléti konferencia, úgy hiányzott nekünk, mint szar a zsebbe.

Van abban valami félelmetes, amikor itt a november, és egyszer csak ott találja az ember magát, hogy lényegében tíz perc alatt sötétedik el minden, mintha ráejtettek volna a világra egy óóóriási pokrócot.

Mint látható, hazaértem, és még sikerült elkapnom az utolsó félig-meddig fotózható pillanatot a teraszon, de akkor is, gyakorlatilag az orrom előtt lett este, aztán minden átmenet nélkül éjszaka.

A mai áutfitre semminő mentségem nincs. Nem is keresek.

A szemem csak a fényviszonyok miatt fest úgy, mintha megszálltak volna valamiféle lovecrafti démonok. Egyébként is szép, ótvarosan taknyos novemberi reggelre ébredtünk, melynek örömére, miután szaftos papit adtam a macskáknak és kávét magamnak, odahajintottam a CrockPotba egy egykilós sertéslapockát. Ezt én előreláthatólag egy egész hétig fogom enni egyedül, miközben a RK mindenféle csodálatos new orleansi éttermekben eszeget cajun finomságokat James Beard díjas séfeknél.

Tényleg sorsom van, nem vitás.

Ha varrok eg új cikcakkruhát, nyilván fel is veszem. A megfelelően papagájsegg színű körítéssel, persze.

Minél rosszabb a helyzet, annál nagyobb a késztetésem, hogy tarkabarkába öltözzek. Mit mondhatnék, már megint azért drukkolok, hogy ezt a hetet húzzuk ki, aztán a jövő héten majd megint azért, és így tovább, a végtelenségig.