Amikor ott ültünk a pozitív gyorstesztjeink fölött, a fejemen kábé harmincöt gondolat vágtázott át egyidejűleg, és ezek közül az egyik az volt, hogy “na, akkor most már tényleg ideje megcsinálni a Nagy Szopornyica Projektet”. Mondanom se kell, már úgy másfél éve volt bennem egy homályos terv arra, miként lehetne “megünnepelni” ezt a monstre méretű hülyeséget és marhaságot, ami a fejünkre esett, de most már ideje volt élesíteni is.
Mint arról itt hűségesen beszámoltam, így indult,
aztán csak folytatódott,
és folytatódott,
aztán abbahagytam a közvetítést, de ravasz és tapasztalt olvasóim már sejthették, hogy a végén itt fogunk kikötni:
Bár persze az is nyilvánvaló volt, hogy itt nem állunk meg, desőt.
Na, ezt ki mondta eredetileg?
Már egy ideje a fejemben volt, hogy ez olyan, hogy pólóra kéne nyomtatni vagy párnára hímezni.
A mai napomat eddig korrektúrával szoptam végig, ami jellemzően “az embernek kél káromkodni kedve” program, ugyanis ilyenkor mindig újra és újra rádöbbenek, hogy
a) mennyi írástudatlan és grafomán tudományhozkalimpáló ember van a világon,
b) mennyire kevés nekem a türelmem hozzájuk.
Úgyhogy most kimegyek a házból fejemet szellőztetni, piszkosul ráfér. A könyvtárt is meg kell látogatnom, hajh.
Végre kimehetnék a házból, de hát még a kutyámat se nagyon küldeném ki, ha lenne kutyám. Éppen ezért inkább nem nézek a tetőablakra, ahol vigasztalanul folyik lefelé a víz.
Tegnap estére jutottunk el a nyűgös nyivácskolás (egyik) csúcspontjára, és ennek az a legfőbb oka, hogy van internet, mert ha nem vóna, nem lenne fogalmunk arról sem, hogy ma a piacon lesz rukola a kedvenc zöldségesünknél és kecskekefir a kedvenc kecskésünknél, mi meg közben itthon ülünk lakásfogságban, fene ami megeszi.* És még a nap is ilyen szépen süt, grr.
Nemes bánatomban vacsorára a pho maradékából rittyentettem a Repülő Kutatónak egy dupla adag hamisított Tom Yum levest a kerítésszaggató fajtából, és ettől ugyan minden jóravaló keleti szakács elsírná magát, de panang currypasztát és gochujangot is tettem bele quantum satis, hadd csípjen. A RK is elsírta magát, de se nem bánatában, se nem a meghatottságtól, hanem azért, mert az izé tényleg csípett. Azt persze nem tudjuk, hogy a nyűgösség vagy a hamis Tom Yum-e az oka, de ma reggelre a RK azt a helyzetjelentést adta, hogy a torokfájása javulóban van, szóval a célt ugyan még nem értük el, de közelítünk feléje.
Én már nem is taknyolok egyáltalán, aminek szintén erős nyűgösségfokozó hatása van, mert amikor az ember lenni jól, de mégsem hagyhatni el a körletet, az marhára idegesítő. Ráadásul mindez tényleg csak azért van, mert olyan rendes gyerekek vagyunk (és megtehetjük, hogy azok legyünk), ugyanis még a hivatalos szopornyica-statisztikában sem vagyunk benne a gyorstesztjeinkkel, tehát technikailag lődöröghatnénk összevissza kedvünk szerint, és például elmehetnénk rukoláért meg kecskekefirért is. Ehelyett meg mi lesz, na mi, a RK tovább építi nemzetközi hírnevét**, nekem meg ott a rendezgetés a Bűnök Barlangjában, a mőkölés a Mystery Projecten,
meg újabb kulináris gyönyörök a “jobb híján” kategóriából. Mivel ismételten rám döglött pár banán, tegnap ez volt a reggelim,
ma pedig thai halpogácsákat fogok sütni.***
Szóval továbbra is elvagyunk, de azért most már szívesebben lennék el valahol másutt, pláne hogy a tavaszi félévem első két hetét úgyis a Teams előtti kotlással fogom tölteni, és ezt már előre rühellem.
Nna, megyek hajat mosni. Az ember adjon magára, neszpá.
* Pedig mi ezeket még akkor is beszereztük, amikor 2020 idióta tavaszán zárva volt a piac, és a facebookon kellett összevadászni a környékbeli őstermelőket, aztán mindenféle parkolókban venni át a szajrét. A RK konkrétan azzal mutatkozott be ebben az időben piaci kontaktjainknak, hogy “a színes ruhás vörös hajú nő férje vagyok”, és ők rögtön tudták. Ha volt valaha valami haszna annak, hogy én vagyok én a pipiros boglyától a papagájsegg színű áutfitjeimig, ez volt az.
** Ezen a héten volt már minden, tanulmányírástól kéziratjavításon át értekezletig és konferenciarészvételig. Nekem is van valami bötűalapú szopás a palettán, amit “nyelvi lektorálásnak” híjnak pusztán csak az elegancia kedvéért (korrektúra az, bmeg!), de ma nem vagyok hajlandó foglalkozni vele.
*** Megpróbáljuk kienni a fagyasztóból mindazokat a dolgokat, amik helyett máskor veszünk inkább valami frisset. Az a két halfilé például már nagyon megérett arra, hogy kikerüljön onnan.
Ma már annyira rendbejöttem, hogy nem érzem igényét annak, fényképpel is bizonygassam, mennyire jól vagyok. Logikus, nem?
Úgyhogy képzeljetek csak el nyugodtan öreg nyafogóruhában a káosz közepén, amint próbálom több-kevesebb sikerrel gatyába rázni a Bűnök Barlangját, a Mystery Project pedig szépen haladgál.
Ma éppen Balázs napja van, ő meg a felső légúti kutykuruttyok védőszentje*, szóval gyakorlatilag hozzá kell fohászkodni azért is, hogy úgy menjen át az emberen az omikron, mint fos a libán. Egyúttal a diákokhoz is van némi köze, ilyenkor tartják a Balázs-járást, és én még most is egész jól el tudom énekelni aztat, hogy
“Emlékezzél, házigazda, ma van Balázs napja,
Dobd el búdat az ágy alá, mondjad: heje-huja!
Lám minékünk van jó kedvünk, semmivel mi nem törődünk,
Tanítónk regulájától éppen ma nem félünk.”
Apró részletkérdés, hogy már több mint két évtizede a barikád másik felin vagyok, regula et al., valamint e pillanatban olyan dallamos hangom lehet, mint egy ír szetternek. Énekelni, na azt pláne nem fogok, hogy kipróbáljam, mindennek van határa.
Megvanni továbbra is megvagyunk, abban nincs hiba, bár a fejem helyett inkább a ruhámat tessék nézni, az szép tarkabarka,
a vizsgáztatás és más kellemetességek tovább folytatódnak**, tegnap este remek pho-t ettünk a fagyasztóból plusz wontonokat dettó a fagyasztóból,
a Mystery Project Szopornyica Idejére tovább folytatódik,
a tüneteink listájára pedig csak az került fel tegnap óta, hogy egyre nyűgösebbek vagyunk.
Persze ennél rosszabb sose legyen.
* Mármint nem a felső légúti kutykuruttyokat védelmezi, hanem az embereket azoktól. Értitek, na.
** Most az előbb tanultam meg ügyfélkapuilag hitelesített elektronikus aláírást gyártani egyéni tanrend-kérelemre. A világ egy hülye hely.
Ma van annak napja, amikor a memme vagy kijön a barlangból, vagy nem, vagy meglátja az árnyékát, vagy nem. Pluszban még olyan nap is van csupán a móka kedvéért, amikor a dátum csupa kettesből áll.
Ennek a különleges világnapnak meg kell adni a módját, aszondok.
Mint látható állapotom/állapotunk gyöngy (most éppen), a RK-nak fáj a torka, én meg taknyolok, de amúgy gyöngy. Tegnap én vizsgáztattam, kenyeret sütöttem, tantárgyleírást gyártottam, diákokkal leveleztem, valamint kiredváztam a fürdőszobámat (szőnyegmosással egyetemben), a RK pedig megírt egy négyezer szavas tanulmányt, majd sütött vacsorára hamburgert sült krumplival, szóval egyelőre tényleg jól vagyunk, kösziszépen.
Ma további vizsgáztatások és egyéb nyavalyás papírmunkák várhatók, emellett pedig tegnap belekezdtem egy ilyen izébe,
és ha minden jól megy, mire elhagyhatjuk a körletet, kész is lesz. Akkor végre azt is meglátjátok, mi ez.
Közben meg ott fenn a hegyen a város végiben valószínűleg látják az árnyékukat a memmék,
az meg persze abszolúte jellemző, hogy nekem meg a RK-nak is hirtelen késztetése lett erdőbe menni, de nem megyünk sehová, mert mi rendes gyerekek vagyunk, és hálistennek még ezt is meg tudjuk engedni magunknak.
Éppen teljes szimbóleikus díszben* munkaalkalmassági vizsgálatra megyek,
amiben különösen az a szép, hogy pont ma kaptam egy dékáni körlevelet, aminek számomra az volt a veleje, hogy “rakjál rendet a Bűnök Barlangjában, leányom, mert február végéig úgyis ott fogsz benne kuksolni”.
Isn’t it ironic, don’t you think.
* Kockás szoknya azért van például rajtam, mert végképp kihaltak a szekrényemből a kockás ingek, és valamiképpen mégiscsak szolidarítani akarok a pedagógus-sztrájkkal. Zöld meg… de hát tudjátok. Az a remény színe meg a libafosé.
Éjjel arra ébredtem, hogy a vihar éppen megpróbálja elvinni a házat, a medencém meg úgy fáj, mint a rossznyavalya (innen is csókoltatom az anyatermészetet), most meg huszonöt percig töltött be a wordpressben az “Új bejegyzés” ablakocska, hát nem csoda, hogy nehéz bármi meséset találnom.
Bár, végső soron, ha meggondoljuk, az is elég, ha körülnézek.
Holnapra nincs szavazáska, holnapi örvendeznivalónk az “ezt is megértük” lesz (ha tényleg sikerül).
Van egy olyan mondás az őtözködős bloggerek között, hogy “Öltözz ahhoz az élethez, amit élni szeretnél, ne ahhoz, amit élsz”, én meg nem igazán értem, miért kéne különbségnek lennie a kettő között. Itt ezen a képen ugyan épp úgy festek, mint akit erősen üldöz a sors, de ahhoz semmi köze a fentieknek.
Mindennek a tudomány az oka. Ha nem kellene tanulmányt írnom, vagy ha ugyan kellene tanulmányt írnom, de kedvem is lenne hozzá, nem venném elő a félkész, negyedkész, harmadkész mütyürjeimet, hogy véglegesítsem őket. Ezek közül a madarak közül van egy pár, aki már három-négy éve ki volt szabva.
Aminek esetleg véletlenül nem a tudomány az oka, annak a zsugoriság. Egyszerűen nincs pofám kidobni az anyaghulladékokat, még a miniatűr cafatkákat sem, “tölteléknek jó lesz”. Na hát ezekbe itt hálistennek belement egy csomó.
Éppen azt főzök. Érdekes experimentum lesz, mert ilyet még sose csináltam, de nem is ettünk ilyet sose, tehát úgysem tudjuk, milyennek kell lennie. Win-win.
Megjegyzem, ma is játszottam a fúrógéppel, és ha valaki nem állít meg, előbb-utóbb minden fal olyan lesz, mint az ementáli sajt.
Ma tetyekvetyek-itthoncsücsü napot tartok, ami ugyan semmi extra eredményt nem fog hozni, de ettől lesz majd itthon tiszta ruha, friss ágynemű, itt-sült kenyér meg kevesebb macskaszőr.
Apropó macskaszőr, néha teljesen meglep, hogy a makkákon még van belőle, egy alaposabb redvázáskor több macskányit gyűjtök össze belőle. Ez itt alant pusztán csak egy méternyi előrehaladás eredménye, blöe.
Isten megáldja a kelimszőnyegeket, azok rendszerint csak fakóbbnak látszanak tőle, nem pedig kriminális állapotúnak.
Meg kellett néznem az archívumban a számozást, mert nem hittem el, hogy ilyen gyengén állok még az idei évben – nyilván jól kicsellóztam magammal ezeknek a tematikus izéknek a bevezetésével, az összes “én csináltam ezzel a kettő kicsi kezemmel” projektet felszívta az adventi dekkolás meg a jóleső január. Eh.
Na de lássuk a medvét, mit csináltam én vasárnap, amikor a Repülő Kutató elment haveri iszákolásra. Hát ezt.
Olyan büszke vagyok magamra, mint a toyogós, aki végre eltalálta a bilit. Hogy valamelyest felnőttként viszonyuljak mégis a dologhoz, íme néhány paraméter:
a képtartó polcok a Jyskből vannak (keskenyebbek az ikeásnál, és nekem ide éppen ilyen kellett)
eredeti színük fehér volt, de hát azért adott nekem az Úr hülyeséget quantum satis, hogy ezeket is lefessem
két polc van egymás folytatásába felfúrva a falra (hurrá fúrógép!!!)
a képek származási helye a Meska, a Parti Medve és a Libri (a Reich Károly képeslapok onnan vannak), plusz még egy, amit valamikor húsz évvel ezelőtt én festettem a RK-nak
a keretek túlnyomórészt az Ikea Fiskbo keretei, leszámítva pár muzeális Nyttját, szintén az Ikeából, meg egy OBIs kakukktojást
ez természetesen még mindig nem a végleges állapot, de ez nem is meglepő, hiszen azért kellett nekem képpolc, hogy cserélgetni lehessen rajta a szajrét.
Következő állomásunk valószínűleg továbbra is az emeleti folyosó lesz, mert ott még mindig van egy csomó félkésztermék (plusz egy csomó dzsuva), de minden ki fog alakulni, arra mérget vehettek.
(U.i.: természetesen nem feledkezhetem meg arról sem, hogy a Repülő Kutató megdicsért, hogy “nagyon ügyes vagy”, de meglepődni nem lepődött meg különösképpen. Hja, magamra vessek, rendszerint elmondom neki előre, milyen lakberendezési merényleteket tervezek. Egyszer ki kéne próbálni, hogy nem informálom, vajon akkor észreveszi-e.)
Ez itt egy piszok nad calász, mert a mai napot nyafogóruhában és itthon szándékozom tölteni, miközben hol a porszívó zúg, hol a mosógép. Mivel viszont tegnap kint voltam, hogy a városban bolyongjak, csináltam magamról hozzá őtözködős fotót is, tessék.
Amit tegnap csináltam itt a blogon, az egy icipicit sem volt úgynevezett ráutaló magatartás, és ti roppant kedvesen vettétek is a lapot, “na jó, legyünk túl a kipitykélt sapkáin, aztán hátha jön valami murisabb”. Köszönöm, köszönöm.
Ímé, hadd mutatom be a maradékok csodáját.
Kezd már látszani a konszepszijo, ugye: új cikcakkruhához új sapka dukál, és a szabáskor leesett darabok épp megfelelnek egy új sapihoz, díszítésnek meg ott vannak a fonalas maradékmentések rozettái, pá, puszi. Ebben a szezonban eddig négy új cikcakkruhát varrtam magamnak, de a piroshoz nem készült sapi, annak a ruhának a maradékai belementek a tomtegyári projektbe.
Az új sapkáimat amúgy általában Boldizsáron szoktam bemutatni, de Boldizsár egy medve, és télen nem zargatjuk a medvéket. Nem, a jegesmedvéket sem. Sőt, a jegesmedvéket zargatjuk a legkevésbé.
Gondolom, az ritkán jut eszetekbe, hogy az én öltözékeimben a célszerűség lenne fontos kiindulópont, pedig de. Most például éppen heti nagybevásárlásra indulunk, és nem árt, ha a Repülő Kutató megtalál a nagybótban, ha éppen elgabalyogtunk egymástól a különböző beszerzések alatt.
Mit mondhatnék, erősen esélytelennek látom, hogy összetévesszen bárkivel.
Minden nap más - mindennap más 