eská kategória bejegyzései

Egy igazán sikeres modellkarriőrben csak négy akadályom lenne: az arcom, a testem, a korom meg a napfény. Huszonegy(!) képet lőttem ma magamról, ami már kimkardásieni mélység, és ez volt az egyetlen, amin a) nem vicsorgok, b) nyitva van a szemem.

Azt a dioptriás napszemüveget nem ártott volna elhozni, most már tudom.

Mivel a hajam most érte el azt a hosszt, amikor mosással vagy anélkül is teljesen kezelhetetlenné válik, és mindig muszáj raknom rá valamit, kendőt vagy sapkát, takonykórom alatt összecsapkodtam egy ilyen kis kipitykézett lófüttyöt, ennél többre ugyanis tényleg nincs szükség itt a szép Toszkánában, ahol ma éjjel extrahideg volt, kettő fok mínuszban, de ez mostanra annyira elmúlt, hogy csak na.

Oooké. Most, hogy kinyígtam magam, irigyelhettek is. Indulunk az Uffizibe, harmadjára. A hosszú ittlét luxusa, hogy nem kell végigrohanni az egészen, lehet részletekben is. Valószínűleg ma a végére is érünk, a múltkor Tiziano előtt hagytuk abba.

Hadd kezdjük 2024-et stílusosan, egy nagy csalással.

Ez volt rajtam tegnap, amikor elmentünk a Cappella Brancacciba (beszámoló majd gyün). Ugyan miért hagynék kárbaveszni egy olyan fotót, amin a tőlem telhető módon ki vagyok őtözve, ha a mai napot úgyis lehordott nyafogóruhában maszogom végig.

Firenze tegnap du. már az iccakájára készülődött, színpadokkal a Signoria és a Santa Croce terén, valamint az egész belvárosban fel-alá gomolygó turistákkal, akik a jelek szerint “last minute Florence” meg “Capodanno in Firenze!” akciókkal kényeztették magukat, mert még hatkor is ott zörögtették a bőröndkerekeket a macskakövön, és általában sehol nem lehetett leejteni egy tűt sem. Az egyik utcasarkon két nagyon decensen kirittyentett idős hölgy vonult el előttünk, akik jól láthatóan órákat töltöttek fodrásznál és további órákat öltözködéssel, őket csak azért említem meg külön, mert olyan illatcsóvát húztak maguk után, hogy majdnem leütött minket. Amúgy az összes többi is épp olyan volt, mint szilveszterkor elvárható, tinicsapatok a minimarketekben, ahol talán nem kérik el alkoholvásárláshoz a személyit, és az utolsó percen még ezt-azt vásárló népek a Conadban, ahol valaki eltört egy üveg piros nemalkoholikus löttyöt, és fél percen belül több tucatnyi embernek lett cuppogós cipője.

Mi is vettünk még néhány “nélkülözhetetlen” tárgyat, például sütőpapírt, mert az elfogyott, és aztán hazacsoszogtunk, hogy megcsináljuk szerény kis szilveszteri vacsoránkat.

Nagyon szerényet.

Mivel ittlétünk óta legalább tucatnyi random tűzijátékot tapasztaltunk meg a közelünkben, főként a fejünk fölött Fiesoléban, és a karácsony is meglepő mennyiségű durrogtatást tartalmazott, az éjfélre is voltak tippjeim, mivel fogják tölteni a népek. A La Casina igen érdekesen van beágyazva a környezetébe, a durrogásokat elég jól, de nem fülrepesztően hallani, és ugyan nem mindig látni, de az is előfordul. Mackó az eddigiekre rá sem hederített, és bíztam benne, hogy ezúttal is ez lesz. Ez is lett, hála a pipéknek.

Mindenesetre a körülményeket kihasználandó azt javasoltam a RK-nak, hogy költsön fel engem háromnegyed tizenkettőkor, mert addigra biztos elalszom a kanapén (és tényleg!), aztán vonuljunk ki egy üveg pezsgővel a szőlőtőkék közé tűzijátékot agnoszkálni, mert otthon ugyan eszünk ágában sincs ilyesmikkel törődni, de ha Rómába mész, viselkedj úgy, mint a rómaiak.

Nos, a firenzeiek és fiesoléiak (és San Domenico meg Maiano meg Settignano lakói – mi tényleg faluszélen lakunk, na) valóban az elvártaknak megfelelően viselkedtek, így a blog történetében először még egy tűzijáték fotójával is meg tudlak örvendeztetni titeket, amit a völgyben lőttek fel a píneafenyő mögött.

Hát így. Boldog új évet annak, aki most tartja, én elugrándozom a fürdőszoba irányába.

* Kátya barátnőm anno HongKongban találkozott valami bulin egy tenyérbemászóan nagyképű olasz fiatalemberrel, aki cseppet sem öntelten azt mondá neki: “Áj em itÁlien! Áj hev sztÁjle!” Ezt azóta is emlegetjük.