Meg nem mondom, hogy a lófütyibe sikerül, de a napjaim nyomorult hőségben, munkában és szorongásban ketyegnek elfele, a hétvégi galériáim meg ennek ellenére is tele vannak sok szép színes maszattal.
Mondjuk úgy, hogy az én életem kívülről még mindig jobban fest, mint belülről.
Elmásztam a piacig, hogy vegyek cukkinit, paradicsomot, barackot, tojást, kenyeret meg a szokásos kecskekefirt és -krémsajtot.
Attól tartok, ezen az őszön a piacra is csak igenigen elvétve fogok lejutni, alig van olyan szombat, amikor nincsenek óráim.
Ma reggel is elrohantam alkalmassági vizsgát tartani, és csak most jutottam oda, hogy bejegyzést írjak. Az a gyanúm, ez a jövőben gyakrabban fog ilyenformán történni, mint szeretném, de hát ilyen ez a popszakma. Vagy esetleg nekem sikerült egy ilyen zenekart kifognom, az is lehetséges.
Már most is annyi mindennel kell zsonglőrködnöm egyidejűleg, hogy reggel elfelejtettem bedugni a táskámba Gombóc Artúrt, akit olvastatni szoktam a felvételizőkkel, haddlám, nincs-e nekik sunyiban diszlexiájuk. Sebaj – mondtam optimistán -, az utam a Corvin Negyed nevű fogyasztási templom mellett visz el, biztos lesz ott könyvesbolt.
Hát volni volt, csak éppen zárva, pedig ekkor már negyed tíz volt, én meg ott a Ferencváros közepibe’, útban az ITK felé, ahol garantáltan nem találok egy fia gyerekkönyvet se. (Bezzeg “otthon”, Esztergomban! Csak győzzek válogatni!) No de sebaj, van nekem találékonyság dögivel (mellesleg megjegyzem, ez fog engem sírba vinni, hogy valahogyan mindent megoldok). Úgyhogy kérem én bementem egy Lidlibe, mert azt gondoltam, hogy mindjárt kezdődik a tanév, talán lesz nekik gyerekkönyvük is (és remélhetőleg nem csak Bari meg a barátai, dögvész azokra a rühös kis szerzetekre). Nem mondom, hogy nem kellett válogatnom a készletben, de végül rátaláltam egy A Négyszögletű Kerek Erdőre. Oszt megvettem. Itthon még úgyse volt belőle.
Most megírok még néhány csuhaj kis munkahelyi levelet, majd megmelegítem a tegnapról maradt rákcurryt, mármint ha engedik. Mert most meg egyesek rám ültek.
Hja, neki könnyű, ő már vacsorázott.
Biztos vannak olyanok, akiknek rosszabbul telik ez a nemzeti ünnep (gondolok itt pl. a meteorológusokra), de én is csak azt tudom mondani, hogy “we are not amused”.
Akkora mennyiségben fogyasztottam az elmúlt időszakban az 1890-es évek rettenetes szacharinos stílben megírt szövegeiből, hogy minnyá diabéteszt kapok. És még mindig nincs kész ez a rühes tanulmány.
Olyan kemény hét volt ez, mint Tarzan sarka, és a jövő sem kecsegtet semmi kellemesebbel, de azért hadd mutatom nektek a derűsebbik oldalát.
Itt állok a Natura Hill erkélyén, be vagyok kenve mindenféle kemikáliával, olyan cipő van rajtam, amivel (majdnem) minden terepakadályt hajlandó vagyok megtámadni, és a RK éppen azon morfondírozik, a Börzsöny vagy Selmecbánya.
Titeket persze inkább a környezet érdekelne, mi? Nos, ilyen:
Ezek még az érkezésünkkor készült fotók, de lesz még több is, az tuti.
Ma sem vagyok sokkal okosabb, mint tegnap, de legalább gyűröttebb.
Ez a hajmosás is egy nettó kínszenv ebben a forró párában, és még vannak olyan jótanácsok, hogy ha nagyon meleged van, vizezd be a hajad, brr, én alig várom, hogy végre megszáradjon.
Egy kép ezúttal is többet mond száz szónál.
Van nekem befüggönyzött szobám és légkevergető szerkentyűm és lehetőségem arra, hogy ne a kertet kapáljam, de még arra is, hogy hétköznap délben a lábkörmeimet festegessem, és van hitelkártyám és Fapipám internettel meg több kiló fonalam meg még mi nem. Ez mind nem segít azon, hogy nyafogni tudnék, annyira nyomorultul vagyok ebben a melegben, amikor teljesen használhatatlannak és butának érzem magam.
A “Bor, mámor, Bénye” még mindig jó. Nagyon.
A képeim nyilván összevissza vannak, de egy borfesztiválban linearitást keresni amúgy is teljesen értelmetlen.
Megyünk borfesztiválni. Ebben a pillanatban nemcsak azt tudom nehezen elképzelni, hogy felhőtlenül élvezni fogom, hanem még azt is, hogy lesz-e még valaha az életben olyan, amikor én szorongás nélkül veszek fel telefont, vagy nyitom meg a munkahelyi levelezést. A kirelejzumát neki, augusztus 16-tól érvényes a tanszékvezetői kinevezésem, legalább addig hagyjanak élni egy kicsit.
Számos okból kifolyólag nincs nagy ingerenciám őtözködési kreatívkodásokhoz se, egész végig pöttyöskékben leszek, slussz.
No de azért sütöttem négy tepsi kenyérrudacskát, hadd legyen mit majszolni a borok mellé.
A következő napokban a szokott hektikus posztolási programmal számoljatok, mert vagy lesz wifi, vagy nem.
Ennek önmagában nem lenne nagy sportértéke, de idén nyáron ez volt írd és mondd a második sütemény, amit sütöttem. De annyira ám, hogy egész június-júliusban nem volt példa arra, bármi édesért bedurrantsam a sütőt.
Ki nem fogjátok találni, hogy mi volt az előző sütemény. Úúúgy van, egy másik rebarbarás morzsapite, a fotódátum tanúsága szerint még május 26-án.
Szép keretes történet ez, hehh. Ezúttal viszont fagyi is volt hozzá. Azt már nem én csináltam.
Főként a kedvem az, mert a napocska, ha homályosan is, de azért dolgozik azon, hogy ma sem ússzuk meg egyetlen zuhanyzással. Engem viszont annyi minden nyomaszt már előre, hogy az szinte nevetséges, de hát mi mást tehetnék, már most arról kapok leveleket, mit kell majd csinálnom jövő áprilisban.
Legalább a paplanruhám szép színes, no.
Én tényleg nem dobok ki semmit se. Ezekben a párnákban nem volt új alapanyag egy szál se, reciklálatlan és hulladékmentetlen elem is csak a cérna meg két húszcentis cipzár a hátoldalukra.
Innen indultunk pedig:
Amikor már annyira elfogy horgolás közben egy gombolyagból a fonal, hogy csak két-három méternyi marad belőle, azt felhorgolom rozettának, ami pedig még arra sem elegendő, azt “egyszer kelljen, s jó, ha van” felkiáltással félreteszem a többiek közé. A piros anyag abban a kupacban volt, amit Icától kaptam legutóbb (ő az a barátnőm, aki kabátszabászati hulladékokkal szokott megörvendeztetni, és néha más maradékok is bekerülnek a pakkba – ez eredetileg valamilyen ruha vagy könnyű kosztüm anyaga lehetett), és a hátlapot ugyan abból az igen pofás brokátféléből ütöttem össze, amit ezer éve vettem igazi anyagboltban, de az a darabja, amiből a jelenlegi hátlapokhoz nyesegettem, az valamikor régen asztalterítőként fungált nálunk. (Valaki tehetségesen leette, kimoshatatlanra. Most a foltokat kerülgetve párnahuzatok hátlapjai lesznek belőle, amíg van mit farigcsálnom.)
Ha viszont azt a kérdést tennétek fel, hogy nem volt-e fontosabb dolgom – de igen, lett volna. Éppen ezért csináltam inkább ezt.
Nu, ezen a héten csak akkor hagytam el a város határit, amikor a budakalászi OBIhoz döngettünk el Emesében, úgyhogy gondolom, ez úgyse számít. De hát mint tudjuk, én még akkor is találok fotótémát, ha a telekhatárokat se hagyom el, nemhogy a várost. Galéria!
Olyan viharra álló időben vonultunk le a piacra, hogy csak a leginkább lehordott tornacipőmet mertem megreszkírozni hozzá, ha esetleg bokáig érő vízben kellene visszabaktatnunk.
Ezúttal ugyan megúsztuk, de továbbra is szél van, és úgy gyönnek-mennek a felhők, hogy öröm nézni. Látjátok?
Majdnem pontosan ötéves jubileumát üljük annak, amikor én kivettem a könyvtárból egy horgolós könyvet, oszt olvasóim segítségével megtanultam, hogy a nyimnyámba készül a reliefpálca. (Köszi még egyszer, Maris!) Hogy előre lelőjem a poént, az akkor horgolt négyzetecskék azóta is várják, mi legyen velük, cserébe van most itt nekünk kettő ilyen:
Valójában az egész a toszkán dombok között kezdődött, ahol egy csendes délutánocskámon elővettem a hobbiszatyrom, és nekiláttam kísérletezni ugyanazzal a négyzettel meg a reliefpálcákkal.
Aztán miközben a napok múltak, Mackó a seggét süttette a verandán, Pamela takarított, és én éltem a dolce far nientét, ezek történtek:
Volt nekem luxy élet, na. És akkor még varrógépem se volt, kézzel varrtam mindent, mint az állatok.
Ahogy a vége felé tötymörögtem a fonalkészletnek (látjátok, az utolsó fotón már egy cipősdobozban elfért a szajré), az jutott eszembe, hogy ugyanezt a reliefpálcás marháskodást sorokban is meg lehet csinálni, nem csak négyzetekben, és a maradékok feldolgozásának szellemében tovább munkálkodtam. Fotódokumentáció erről is van, de azért nem teszem kirakatba. Ja, de mégis.
Az első képen azok ott a horgoláson a La Casina kulcsai meg egy csomag karabiner, a másodikon pedig gyönyörűen látszik, hogy olyan lett ennek szegénynek a széle, mint az ökörhugyozás. No problem, nekem továbbra is van majdnem mindenre megoldásom. Meg egy csomó horgolt rozettám. Meg hímzőfonalam is. Ezek viszont már itthon kerültek bevetésre, mert a hobbiszatyor tartalma kimerítő volt ugyan, de véges.
Bezzeg itthon, van itt minden.
Értelmetlenül sok időt öltem bele, az már biztos – látjátok, hogyan fest a visszája. Most viszont már végre kész vannak mind a ketten, sálálá.
Ezek után valamikor persze sort kellene keríteni az öt éve gyártott négyzetekre is. Meg azokra a türkizkékekre, amik a jelen bejegyzés második fotóján agnoszkálhatók. Azt már tudom-forma, hogyan kerülnek párnahuzatra,
addig viszont elég sok víz fog lefolyni az Arnón, a Dunán, de még a Bükkös patakon is.
A heti bevásárlásaink egyre hülyébbek, ma például a szokásos emberétel és macskaétel mellé beszereztünk egy macskaétel-adagolót (majd mesélek), meg két 210 centi hosszú bambuszkarót (erről meg pláne).
Kicsit felforgattam a szekrényt, mert már kezdett kifejezetten röhejessé válni, hogy automatikusan valami pöttyöskét akarok felkapni, amikor menni kell valahová, úgyhogy előrántottam ezt a csíkoskát. Nos, azt hiszem, el fognak válni az útjaink, mert ugyan nincs semmi baja, de már nem érzem magam komfortosan benne, márpedig egyre kevésbé van türelmem az olyan ruhákhoz, amikről az az érzésem, hogy állandóan igazgatni kell.
Emlegettem itt a kreativitás váratlan böffenéseit – hát ez bizony nem túlságosan kreatív, váratlannak se nevezném, már egy éve be volt ígérve, az pedig nyilvánvaló, hogy nem csak egyetlen böffenésbe fájt. Tulajdonképpen már tavaly majdnem kész volt akkorra, amikor elvonultunk a toszkán dombok közé, de egészen mostanáig várni kellett, hogy eldolgozzam azt a több száz rémes kis fonalvéget, és rárittyentsek egy szegélyt.
De most már kész van, és az enyéééééém.
A képekhez már-már tradicionális módon anyósom virágai közé a kertbe meg a ház elé a szoborparkba vonszoltam ki szegénykémet, és a tavalyihoz hasonlatosan ezúttal is vittem magammal személyit, ha valaki rám hívná a jardot, hogy egy papagájtarka nő közterületen egy pride-zászlóhoz hasonlatos takaróval performanszol. Eddigelé még ugyan senki sem hívta rám őket, de a világ egyre hülyébb.
A mai reggelem hajnali négykor indult a Mackó-XYZ kisrepülőgép szőnyegbombázásával, ez a szőrös disznó ugyanis azzal akarta kiharcolni a reggelijét, hogy felbüzzögött a fejem mellett a polcra, és körömlakkokat dobált a fejemre. Szerencsére nem talált, de azoknak a lakkoknak új helyet kell találnom, az is elég volt, amikor csak horgolófonalakkal csinálta ugyanezt.
Mindenesetre megetettem az éhező partizánt, és aztán visszaaludtam, álmomban meg predátorok kergettek a dzsungelben, és még most is érzem a felháborodottságot, én ugyanis edzetlen vagyok, nő, középkorú és (alapjáraton) pacifista, tehát semmiképpen sem méltó ellenfél, amit ennek a nemes fajnak a dzsungelben kéne kergetnie. Valószínűleg amúgy a szúnyogok szüremkedtek be predátorként az álmomba, plusz Maci, ugyanis kilenckor arra ébredtem, hogy szét vagyok csipkedve, a szőrös disznó meg ott alszik a fejem mellett a párnán, és közben csámcsog.
Jól kinézünk továbbra is, hehh.
Tegnap amúgy sztár lettem (az Andy Warhol által megjövendölt negyedórára, persze), mert Zsuzsi barátnőm írt rólam egy laudációt, amitől igazán meghatódtam, tényleg. Szívesen mondanám, hogy megpróbálom megszolgálni, de hát ne hülyéskedjünk, továbbra sem lesz itt más, mint káosz, kupleráj, nyivácskolás, na meg a kreativitás váratlan böffenései. Ami a káosz-kuplerájt illeti, a mai áutfit is igen jó példa erre, ezt a ruhát ugyanis két hét híján egy éve turkáltam Erdőbényén, és azóta sem volt rajtam, mégpedig azért nem, mert miután kimostam, úgy elraktam Jó Helyre, hogy majdnem egy évig nem találtam meg.
A hálóinges fiókban volt, gondosan kifordítva, és kicsikére összecsombolyítva.
Gondoltam, ez most esetleg jobban fog érdekelni titeket, nyájas olvasók, mint a párnahuzatok (bár nyilván azt sem ússzátok meg).
Mint az eddigiek alapján rájöhettetek, amikor én turkálóba megyek, csak mérsékelten szokott érdekelni, mekkora a mérete annak a cuccnak, amit megszerzek, mert nagyból kisebbet meglehetősen könnyen lehet gyártani, kicsiből nagyobbat valamelyest nehezebben, de az sem reménytelen. A konfekcióipar amúgy sem molett homokórákra van optimalizálva, az mindig bónusz, ha valami olyat sikerül kiturkálnom, ami átalakítás nélkül is oké, és nem úgy nézek ki benne, mint egy zokniba töltött disznósajt.
Nincs hát abban semmi meglepő, hogy ha valaminek megtetszik a színe-mintája meg az alapvető szabása, akkor viszem, még ha az egy 50-es méretű kezeslábas is. Mert én bátor vagyok és dicső, ja.
Na persze amikor felveszem azt az ötvenes méretű kezeslábast, kellőképpen röhejes is.
Lövésem sincs, miért gondolja azt a konfekcióipar, hogy ha valaki ötvenes ruhákat hord, az automatikusan azt is jelenti, hogy olyan hosszú karja van, mint egy orángutánnak.
Hát ez így nyilván nem maradhatott. Nyissz.
Az már ezen a ponton magától értetődő volt, hogy az ujjakat visszahajtom háromnegyedesre, aztán begumizom. Meg az is, hogy a nyakkivágást muszáj decensebbre szabnom, mert másként állandóan azt kell igazgatnom, hogy ne fittyenjen ki belőle a melltartó pántja. Az engem általában átkozott módon zavar.
Az ujjakat felhajtottam, begumiztam (erről nincs kép, el tudjátok képzelni), majd a levágott ujjarészből levágtam egy hét centi széles csíkot, félbehajtottam, és összevarrtam.
Ez került bele a nyakkivágásba afféle betét formájában,
és ennek a szélébe is bevarrtam egy gumit, biztos, ami biztos. A végén így festett az egész (a visszájáról mutatom):
És az eredmény ez lett, ni:
Mint rájöttem, a derékrésznél elég az is, ha kicsit szorosabbra húzom a megkötőt, és nem hátul kötöm össze, hanem elöl. Nyilván nem ez lesz az a ruhadarab, ami a nyár hátralévő részében le sem esik rólam, egyébként is a kezeslábasokat szeretem otthonom meghitt magányában hordani, mert ezekben pisilni mindig kihívás, és én tipikusan az a törpe vízmű vagyok, akinek azonnal kell, de itthon, és a maihoz hasonlóan nem túl forró napokon kiváló lesz.
 | mák - 13/361 – Szárnyacskák |
 | magyaroramegminden - 13/361 – Szárnyacskák |
| mák - 13/344 – Megoldások |
| magyaroramegminden - 13/344 – Megoldások |
| mák - 13/339 – Monokróm |
Minden nap más - mindennap más 