Ismerjük azokat az eseteket, ugyi, amikor én közlöm, hogy ami az arcomon látszik, az nem egészen lelkesedés? Szerintem most mondanom se kell.
Hajnalban a RK távozott összes batyujával egyetemben, december közepéig legfeljebb Zoomon találkozunk. Egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy az őszi szünetben kirucogjak hozzá, de még arra is, hogy az én életemben valaha lesz olyan, hogy szünet. (Jó, ez azért túlzás. Bár nem nagyon.)
Azt hiszem, nemes bánatomban most némi takarításba kezdek, amíg kupán nem talál egy újabb munkahelyi e-mail vagy telefon. Amúgy ma falunapok kezdődnek itt Bürgüncfalván, komplett faluhétvége várható, és nekem ugyan nem akaródzik egyedül mulatni, de valamennyire mégiscsak ki kéne kúsznom a házból szórakozási céllal, mert ez az utolsó szabad hétvégém. Mármint tényleg, október végéig minden be van táblázva. Tanítással, naná.
Minden más bajom mellé még azzal is meg kell birkózni, hogy a RK holnap hajnalban elutazik, aztán feltehetőleg nem látom december közepéig. A képen rendezői jobbra két ménkű nagy ruháskosár van, tele cuccal, amit be akar majd pakolni.
Istenkém, Istenkém, miért nem adtál nekem szárnyat vagy mittomén. Mondjuk amilyen mákom van (pun intended), elsőként ütne le a madárinfluenza.
Nincs semmi új, csak a régi, de az egyre nagyobb fordulatszámra kapcsol, legyen szó akár kánikuláról, szorongásról, feladatokról vagy értekezletekről, plusz még a RK is lelép szöme világába péntek hajnalban, szóval képzelhetitek, hogyan vagyok most éppeg.
A tegnapi családi grillezésen viszont felbontottuk az egyik, még Firenzéből hozott panettonét,
és még megvan a fele. (Tudom, tudom, én sem értem. Nagyon sok kaja volt még előtte, ha valamiféle magyarázatra vágyunk.)
Szerintem én most be fogok vágni belőle egy emberes szeletet.
Meg nem mondom, hogy a lófütyibe sikerül, de a napjaim nyomorult hőségben, munkában és szorongásban ketyegnek elfele, a hétvégi galériáim meg ennek ellenére is tele vannak sok szép színes maszattal.
Mondjuk úgy, hogy az én életem kívülről még mindig jobban fest, mint belülről.
Ma reggel is elrohantam alkalmassági vizsgát tartani, és csak most jutottam oda, hogy bejegyzést írjak. Az a gyanúm, ez a jövőben gyakrabban fog ilyenformán történni, mint szeretném, de hát ilyen ez a popszakma. Vagy esetleg nekem sikerült egy ilyen zenekart kifognom, az is lehetséges.
Már most is annyi mindennel kell zsonglőrködnöm egyidejűleg, hogy reggel elfelejtettem bedugni a táskámba Gombóc Artúrt, akit olvastatni szoktam a felvételizőkkel, haddlám, nincs-e nekik sunyiban diszlexiájuk. Sebaj – mondtam optimistán -, az utam a Corvin Negyed nevű fogyasztási templom mellett visz el, biztos lesz ott könyvesbolt.
Hát volni volt, csak éppen zárva, pedig ekkor már negyed tíz volt, én meg ott a Ferencváros közepibe’, útban az ITK felé, ahol garantáltan nem találok egy fia gyerekkönyvet se. (Bezzeg “otthon”, Esztergomban! Csak győzzek válogatni!) No de sebaj, van nekem találékonyság dögivel (mellesleg megjegyzem, ez fog engem sírba vinni, hogy valahogyan mindent megoldok). Úgyhogy kérem én bementem egy Lidlibe, mert azt gondoltam, hogy mindjárt kezdődik a tanév, talán lesz nekik gyerekkönyvük is (és remélhetőleg nem csak Bari meg a barátai, dögvész azokra a rühös kis szerzetekre). Nem mondom, hogy nem kellett válogatnom a készletben, de végül rátaláltam egy A Négyszögletű Kerek Erdőre. Oszt megvettem. Itthon még úgyse volt belőle.
Most megírok még néhány csuhaj kis munkahelyi levelet, majd megmelegítem a tegnapról maradt rákcurryt, mármint ha engedik. Mert most meg egyesek rám ültek.
Biztos vannak olyanok, akiknek rosszabbul telik ez a nemzeti ünnep (gondolok itt pl. a meteorológusokra), de én is csak azt tudom mondani, hogy “we are not amused”.
Akkora mennyiségben fogyasztottam az elmúlt időszakban az 1890-es évek rettenetes szacharinos stílben megírt szövegeiből, hogy minnyá diabéteszt kapok. És még mindig nincs kész ez a rühes tanulmány.
Itt állok a Natura Hill erkélyén, be vagyok kenve mindenféle kemikáliával, olyan cipő van rajtam, amivel (majdnem) minden terepakadályt hajlandó vagyok megtámadni, és a RK éppen azon morfondírozik, a Börzsöny vagy Selmecbánya.
Titeket persze inkább a környezet érdekelne, mi? Nos, ilyen:
Ezek még az érkezésünkkor készült fotók, de lesz még több is, az tuti.
Ma sem vagyok sokkal okosabb, mint tegnap, de legalább gyűröttebb.
Ez a hajmosás is egy nettó kínszenv ebben a forró párában, és még vannak olyan jótanácsok, hogy ha nagyon meleged van, vizezd be a hajad, brr, én alig várom, hogy végre megszáradjon.
Van nekem befüggönyzött szobám és légkevergető szerkentyűm és lehetőségem arra, hogy ne a kertet kapáljam, de még arra is, hogy hétköznap délben a lábkörmeimet festegessem, és van hitelkártyám és Fapipám internettel meg több kiló fonalam meg még mi nem. Ez mind nem segít azon, hogy nyafogni tudnék, annyira nyomorultul vagyok ebben a melegben, amikor teljesen használhatatlannak és butának érzem magam.
Megyünk borfesztiválni. Ebben a pillanatban nemcsak azt tudom nehezen elképzelni, hogy felhőtlenül élvezni fogom, hanem még azt is, hogy lesz-e még valaha az életben olyan, amikor én szorongás nélkül veszek fel telefont, vagy nyitom meg a munkahelyi levelezést. A kirelejzumát neki, augusztus 16-tól érvényes a tanszékvezetői kinevezésem, legalább addig hagyjanak élni egy kicsit.
Számos okból kifolyólag nincs nagy ingerenciám őtözködési kreatívkodásokhoz se, egész végig pöttyöskékben leszek, slussz.
No de azért sütöttem négy tepsi kenyérrudacskát, hadd legyen mit majszolni a borok mellé.
A következő napokban a szokott hektikus posztolási programmal számoljatok, mert vagy lesz wifi, vagy nem.
Ennek önmagában nem lenne nagy sportértéke, de idén nyáron ez volt írd és mondd a második sütemény, amit sütöttem. De annyira ám, hogy egész június-júliusban nem volt példa arra, bármi édesért bedurrantsam a sütőt.
Ki nem fogjátok találni, hogy mi volt az előző sütemény. Úúúgy van, egy másik rebarbarás morzsapite, a fotódátum tanúsága szerint még május 26-án.
Szép keretes történet ez, hehh. Ezúttal viszont fagyi is volt hozzá. Azt már nem én csináltam.
Főként a kedvem az, mert a napocska, ha homályosan is, de azért dolgozik azon, hogy ma sem ússzuk meg egyetlen zuhanyzással. Engem viszont annyi minden nyomaszt már előre, hogy az szinte nevetséges, de hát mi mást tehetnék, már most arról kapok leveleket, mit kell majd csinálnom jövő áprilisban.
Én tényleg nem dobok ki semmit se. Ezekben a párnákban nem volt új alapanyag egy szál se, reciklálatlan és hulladékmentetlen elem is csak a cérna meg két húszcentis cipzár a hátoldalukra.
Innen indultunk pedig:
Amikor már annyira elfogy horgolás közben egy gombolyagból a fonal, hogy csak két-három méternyi marad belőle, azt felhorgolom rozettának, ami pedig még arra sem elegendő, azt “egyszer kelljen, s jó, ha van” felkiáltással félreteszem a többiek közé. A piros anyag abban a kupacban volt, amit Icától kaptam legutóbb (ő az a barátnőm, aki kabátszabászati hulladékokkal szokott megörvendeztetni, és néha más maradékok is bekerülnek a pakkba – ez eredetileg valamilyen ruha vagy könnyű kosztüm anyaga lehetett), és a hátlapot ugyan abból az igen pofás brokátféléből ütöttem össze, amit ezer éve vettem igazi anyagboltban, de az a darabja, amiből a jelenlegi hátlapokhoz nyesegettem, az valamikor régen asztalterítőként fungált nálunk. (Valaki tehetségesen leette, kimoshatatlanra. Most a foltokat kerülgetve párnahuzatok hátlapjai lesznek belőle, amíg van mit farigcsálnom.)
Ha viszont azt a kérdést tennétek fel, hogy nem volt-e fontosabb dolgom – de igen, lett volna. Éppen ezért csináltam inkább ezt.
Nu, ezen a héten csak akkor hagytam el a város határit, amikor a budakalászi OBIhoz döngettünk el Emesében, úgyhogy gondolom, ez úgyse számít. De hát mint tudjuk, én még akkor is találok fotótémát, ha a telekhatárokat se hagyom el, nemhogy a várost. Galéria!
Olyan viharra álló időben vonultunk le a piacra, hogy csak a leginkább lehordott tornacipőmet mertem megreszkírozni hozzá, ha esetleg bokáig érő vízben kellene visszabaktatnunk.
Ezúttal ugyan megúsztuk, de továbbra is szél van, és úgy gyönnek-mennek a felhők, hogy öröm nézni. Látjátok?
Valójában az egész a toszkán dombok között kezdődött, ahol egy csendes délutánocskámon elővettem a hobbiszatyrom, és nekiláttam kísérletezni ugyanazzal a négyzettel meg a reliefpálcákkal.
Aztán miközben a napok múltak, Mackó a seggét süttette a verandán, Pamela takarított, és én éltem a dolce far nientét, ezek történtek:
Volt nekem luxy élet, na. És akkor még varrógépem se volt, kézzel varrtam mindent, mint az állatok.
Ahogy a vége felé tötymörögtem a fonalkészletnek (látjátok, az utolsó fotón már egy cipősdobozban elfért a szajré), az jutott eszembe, hogy ugyanezt a reliefpálcás marháskodást sorokban is meg lehet csinálni, nem csak négyzetekben, és a maradékok feldolgozásának szellemében tovább munkálkodtam. Fotódokumentáció erről is van, de azért nem teszem kirakatba. Ja, de mégis.
Az első képen azok ott a horgoláson a La Casina kulcsai meg egy csomag karabiner, a másodikon pedig gyönyörűen látszik, hogy olyan lett ennek szegénynek a széle, mint az ökörhugyozás. No problem, nekem továbbra is van majdnem mindenre megoldásom. Meg egy csomó horgolt rozettám. Meg hímzőfonalam is. Ezek viszont már itthon kerültek bevetésre, mert a hobbiszatyor tartalma kimerítő volt ugyan, de véges.
Bezzeg itthon, van itt minden.
Értelmetlenül sok időt öltem bele, az már biztos – látjátok, hogyan fest a visszája. Most viszont már végre kész vannak mind a ketten, sálálá.
Ezek után valamikor persze sort kellene keríteni az öt éve gyártott négyzetekre is. Meg azokra a türkizkékekre, amik a jelen bejegyzés második fotóján agnoszkálhatók. Azt már tudom-forma, hogyan kerülnek párnahuzatra,
addig viszont elég sok víz fog lefolyni az Arnón, a Dunán, de még a Bükkös patakon is.
A heti bevásárlásaink egyre hülyébbek, ma például a szokásos emberétel és macskaétel mellé beszereztünk egy macskaétel-adagolót (majd mesélek), meg két 210 centi hosszú bambuszkarót (erről meg pláne).
Kicsit felforgattam a szekrényt, mert már kezdett kifejezetten röhejessé válni, hogy automatikusan valami pöttyöskét akarok felkapni, amikor menni kell valahová, úgyhogy előrántottam ezt a csíkoskát. Nos, azt hiszem, el fognak válni az útjaink, mert ugyan nincs semmi baja, de már nem érzem magam komfortosan benne, márpedig egyre kevésbé van türelmem az olyan ruhákhoz, amikről az az érzésem, hogy állandóan igazgatni kell.
Minden nap más - mindennap más 