Állítólag így híják az idei országtortát, “DCJ Stílusgyakorlat”. A DCJ az nyilván Dobos C. József, a stílusgyakorlat meg az, hogy nem fektetve, hanem állítva vannak benne a lapok.
Mondjuk úgy, én is állítva, nem pedig fektetve vagyok most, bérletért kutyagolok a HÉV-állomáshoz, csomagautomatából veszek fel akvarelltömböket meg kenyérboltból péksütit*, és ha úgy szottyan, a Szamos Cukrászdából hozok két szelet ilyen stílusgyakorlatos anyámkínját is.
* A tegnapi kenyérrel nincs baj semmi, csak fogy. Nagyon.
Most olyat csinálok épp, amire eddig nem volt példa, de hát az tartja frissen az ember agyát és spiccen az idegeit. A jelen pillanatban értünk be Encsre a híresen jó zempléni és abaúji utak egyikén, én meg Emese anyósülésén írom a bejegyzést. Mobilon. Sőt, mobilneten.
Megjegyzem, ebből nem csinálok rendszert, a hajam is elhull, mire ezzel végzek. (Már a Kassa felé tartó autópályán döngetünk azóta, hogy az előző bekezdést megírtam.)
Majd még jelentkezem, de addig is: én ugyan ezúttal sem festek különlegesen,
Az továbbra is nagy talány, mi a budiajtót csomagoljon az ember, ami eltakar a déli 35 fokban és ápol a késő esti 10-ben (!!! Komolyan ezt jövendölik!). Ebben a percben, másfél órával indulás előtt én ezeket tartom megfelelőnek, de nyugtával dicsérjük a napot. Napokat.
Mindenesetre nem mehetek oda úgy, mint egy elszalasztott, az egy fesztivál, és az embert bármikor lekaphatja egy paparazzi. * affektált sóhaj, hairflop *
Ha nem hiszitek, ide nézzetek, kik ülnek ezen a fotón a Vay Pincészet előtt egy kései fesztiválesten:
Ez kábé egy hete jelent meg a BMB oldalán, előtte sose láttam még, pedig az öltözékeinkből ítélve a fotó 2023-as: én akkor turkáltam ki azt a ruhát az erdőbényei főutcán, a RK pedig akkor vette azt a Medicine pólót. A vicc kedvéért most is épp az van rajta, mintegy a kontinuitás szellemében.
Nna, megyek, összeszedem a kozmetikumaimat is, főként naptejet. Sok naptejet.
Vannak azok az alkalmak, amikor eleve úgy indulsz neki a napnak, hogy van nálad a biztonság kedvéért egy hányózacskó. Például amikor nyári szabadság közepén, kánikulában kell nekirohanni a pót-alkalmassági vizsgának, amihez kétségbeesetten kellett összetrombitálni az egész nyomorult kicsi tanszéket, melynek minden tagja az éves fizetett kötelező szabadságát tölti, hogy egyetlen nap alatt levizsgáztassunk 132(!) jelentkezőt. Miközben az épületben éppen térdig áll a por, és a komplett második emeleten villanyvezetéket cserélnek.
Sose reménykedtem még ennyire abban, hogy abból a szárharminckettőből max. a fele jön el.
A mellékelt képen roppant gyanakvóan szemlélem a jövőt, és ez nem optikai csalódás, mert tényleg. Most például el kell mennem kenyérért, mert a RK roppant derűsen megígérte, hogy hoz majd délután, de én most vagyok éhes.
Éjjel álmomban ezúttal egy bűncselekménybe keveredtem bele tanúként az egyik szokásos-forma helyszínen*, és mivel kívülről a rendőröket, belülről meg a bűnözőket kellett kerülgetnem, bevettem magam a ház aljában lévő marha nagy turkálóba, mert álmomban teljesen logikusnak tűnt, hogy ne menjek sehová – úgysem hinné el senki, vagyok annyira hülye, hogy ne falcoljak le azonnal a láthatáron túlra.
* Brutalista stílusban épült betonmonstrum, afféle mega-lakótelepi ház, túl sok szinttel, lépcsővel, lifttel, folyosóval és zegzuggal. Álmaim épületeinek kábé nyolcvan százaléka ilyen, a többi húszon századfordulós monstre romkastélyok, századfordulós monstre egyetemi épületek és kiszekusza szűk utcás városkák kulipintyói osztoznak. Mondhatni, álmaim nagy részét egy hozzávetőleges Birminghamben töltöm.
Szentendre nyaral, Mackó alszik, Kovács Margit cserepei zöldellnek, az ifjú dzsessz-zenészek dzsessz-zenélnek, én meg sütök. Fügefa alatt vacsorázni jó. Galéria!
Ma szombat van, de én piacra menetel helyett ezt csináltam bűntársammal,
mert hajnalban felvert a szőrös disznó reggeliért, aztán elkövettem a hibát, hogy ránéztem a munkahelyi levelezésemre, és ez azzal a következménnyel járt, hogy fél óra ajvékolás után inkább visszaaludtam hülyeségeket álmodni. A hülyeálmok persze gyönyörűen leképezték öszves problémáimat, úgyhogy töltsetek magatoknak egy kávét vagy limcsit, mindjárt elmesélem.
Szoktam olyat álmodni, hogy egyetemista meg tanár is vagyok egyidejűleg, de ezúttal túlteljesítettem a szokásos penzumot. Egyetemistaként egy kollégiumban laktam, a szobatársam kamaszkorom Ercike barátnője volt, akit nem láttam a valóságban már vagy tíz éve, és most is alternatív színházi előadásokról mesélt nekem nagy lelkesedéssel, mint harmincöt évvel ezelőtt, én pedig most is éppolyan butának és műveletlennek éreztem magam ettől, mint anno. A kollégium egy kilencemeletes monstrum volt, aminek egy Escher-rajongó készíthette a terveit, mert a liftek nem csak fel meg le vitték az embert, de oldalirányba és rézsút is, ergo az ember sose tudta, éppen hol van és merre tart. Amikor végre kikeveredtem ebből a monstre mézes lépből, abban sem volt köszönet, mert egy ismeretlen-ismerős városban kellett navigálnom, ami egyidejűleg volt Esztergom, Budapest meg Koppenhága (miért éppen a Koppenhága? a jószagú mindenit neki, ott még nem is jártam sose). És órára kellett mennem. Olyanra, amit (naná) én tartok. És eltévedtem. És késésben voltam. És előbb ott stresszeltem valahol egy folyó partján, amin csuhaj kis hajócskákat emelgettek át a hídon egy trebuchet-re emlékeztető szerkezettel, aztán bekavarodtam egy lakótelepre, ahol lassan rám sötétedett, és pilinkélni kezdett a hó, én meg tudtam, hogy most már végképp lekéstem az órámat, és még értesíteni sem tudtam erről a diákjaimat, mert nem volt wifim meg mobilnetem. És akkor lenéztem a két karomra, és mind a kettőn előbb az erek kezdtek véraláfutás-lilára váltani, aztán az egész karom, én meg afféle klinikai nyugalommal morfondíroztam azon, hogy akkor ez most üszkösödés vagy mivan, le fog-e esni mind a kettő, vagy csak így maradok világ csúfjára.
És akkor végső kétségbeesésemben rátaláltam egy kocsmára, ami a lakótelep egyik blokkjában volt egy garázsban kialakítva, mert abból sugárzott közel és távol ebben az alkonyati sötétszürke világban az egyetlen barátságos melegsárga fény, amikor pedig bementem az ajtón, a karomról szép lassan visszahúzódott a lilaság, én meg hirtelen rájöttem arra, hogy az az óra, amire olyan kétségbeesetten próbáltam eljutni, csak a jövő héten lesz.
Hát én most ebből az egész zűrzavarból nem fogok tanulságokat levonni, mert az egyetlen, amit levonhatnék, az az, hogy na ugye, minden út a kocsmába vezet, és ott lakik a megoldás, de ez azért nem tűnik igazán szimpatikus tanulságnak, egészségesnek se. Szép hétvégét mindenkinek, aki tartja.
Délelőtt pucoválok és szövetficnikkel szórakozom, délután meg puccba vágom magam, és elhurcolom a RK-t múzeumba meg vacsorázni, mert az tarthatatlan, hogy itt ülünk egy turistaváros közepén, és legutoljára akkor jártunk a Kovács Margit Múzeumban, amikor Filomélát cipeltük el oda. Akkor ő kilencéves volt, most tizenhat. Tessék kiszámolni.
Raktáros/korrepetitor. Ez voltam az éjjel álmomban, mindezt pedig valami olyan helyszínen, ami bizarr keveréke volt a Sziget Fesztiválnak (ahol utoljára 1997-ben jártam), ifjúsági olimpiai falunak (ahol sose jártam), és gólyatábornak (ahová idén azért nem tudok elmenni felhomályosítani a gólyáimat, és csokicsókkal etetni őket, mert már a gólyatábor ideje alatt óráim vannak a levelezősökkel). Ez az álombeli komplex feladatkör azt eredményezte, hogy nekem kellett kijavítanom egy szomáli tiniatléta fizika házi feladatát, amit valamiért képregény formájában adott le, és mindeközben öt nyelven kerestek rajtam olyan sportszereket, amikről fogalmam se volt, micsodák.
Amikor felébredtem, egy pillanatra hálát adtam a világmindenségnek, hogy nem ezt kell csinálnom a valóságban, viszont szinte rögtön rájöttem arra, hogy tulajdonképpen mégiscsak ezt csinálom, csak nem ennyire érdekesen. Például senki nem ad le nekem képregényformában házi feladatokat. Bár még megtörténhet.
Addig viszont most elmegyünk megejteni a heti bevásárlást, mert botrányosan fogy a tej meg miegymás a háztartásban. Ezt pedig akkor már miért ne tegyem kezeslábasban.
Főként macskáksz, felhőksz meg lábaksz, valamint a két falu, melyek közt jelenleg megosztom életemet. Alant a szép narancsos-türkizes szemedet-es-kiüsse fotók a szentendrei Little Rome nevű cukiból valók, ahol cannolit és tiramisut vettünk, mert a fogyókúra mindig hétfőn kezdődik, vagy még akkor se. Nyamnyam.
hanem a kis piros Panasonic Lumix DMC-SZ1, aki misztikusan rámdöglött Firenzében, aztán éppoly misztikusan feltámadt tegnapelőtt, aztán megint megdöglött, aztán megint feltámadt, de legalább most már tudom, hogy nincs ebben semmi misztika.
A drágaszággal az volt a helyzet, hogy abban a pillanatban, amikor bekapcsoltam, elkezdett zúmolni a végtelenbe és tovább, aztán döccenve megállt egy olyan ponton, ahonnan másfél kilométerre lévő tárgyakat már viszonylag jól tudtam volna fotózni. Aztán onnan nem moccant. Én nem értek a lovakhoz, ezért azt feltételeztem, hogy valami digitális hiba miatt volt így, ennélfogva a második feltámadásáig úgy kezeltem mindezt, mint A Gépben Lakozó Szellemek Újabb Kurvahülye Trükkjét. A második feltámadást viszont már saját kezűleg segítettem elő, és azóta tudom, hogy a gépnek valójában a leganalógabb analóg problémája volt, mégpedig hogy a zúmoló prücikét egy basz nagy gomb irányítja a gép tetején, valójában az a basz nagy gomb akadt ki, én meg őtet némi gyengéd erőszakkal vissza tudom billenteni a helyére. És most Piroska fotóz engem. Jól.
Penszér, sámpányt ide.
Természetesen a piacon voltunk egyébként, hol másutt. Szombat van.
Mivel Csicsóné lányai imádják az áfonyát, a múlt héten mindkét piacra menetelkor alaposan bevásároltunk belőle, és maradt még utánuk a hűtőben annyi, amennyivel elkészíthettem ezt a receptet. A recepttel nem is volt igazából semmi gond (a só mennyiségét kellett volna csak lecsökkenteni egy csipetnyire egy fél teáskanál helyett – bár fene tudja, mostanság túl érzékeny lettem a sóra, mindenből kiérzem), de áfonya helyett következőkor ribizlivel csinálom meg inkább, mert kell ennyi csokihoz valami pikáncs, és ezek az áfonyák nem voltak azok.
Attól még persze megesszük, de valószínűleg valamilyen savanykás lekvárral.
Ma éppen hálistennek nem kell futkásznom sehová (legalábbis jelen állás szerint, de hosszú még a nap, és csak nyugtával fogjuk dicsérni). Ennélfogva pont úgy is festek, mint aki nem futkászik ma sehová.
Tegnap heroikusan nekifutamodtam a macskamászóka gatyába rázásának, mert biztos voltam benne, ha nem csinálom meg még aznap, amikor beszereztem a szizálkötelet, később egyre nehezebb lesz rávennem magam. Mivel ennek az akciónak egyre kevesebb a sportértéke, nem írok belőle külön eská-bejegyzést se, de azért van rá dokumentáció, bár a nyafogást és vicsorgást nem fotóztam le, még csak az kellett volna.
Jellemző módon amikor összeszedtem hozzá a szajrét, még egészen optimista voltam,
és amikor befejeztem a melót, szintén (lásd a ma reggeli fotót),
de közben azért volt peripeteia bőven. Például amikor kiderült, olyan ergya állapotban vannak szegény kaparóoszlopok, hogy az előre tervezettnél több szizálkötelet kell lebontanom róluk, és persze így nem lesz elég a tizenöt méter friss madzag, amit tegnap szereztem be.
Gondolom, ilyenkor az a logikus lépés, hogy az ember újra begyömöszkölődik Emesébe, és ismét meglátogatja az OBIt további szizálkötelekért*, de én inkább a siránkozást választottam, plusz felpattintottam egy Krusovicét, és nekiláttam gondolkodni.
A gondolkodás eredményeként eszembe jutott, hogy van lent a pincében az “egyszer kelljen, s jó, ha van” kategória keretein belül egy darab műfű vagy mokettszőnyeg vagy mifene, úgyhogy a fenti ábrán agnoszkálható módon azzal tekertem körbe az egyik oszlopot, kétoldalas ragasztószalag, tűzőgép, jóleszaz. Ezt persze majd még monitorozni kell, mert én ugyan bízom Mackó eszében, hogy továbbra is azt fogja kaparni, ami kaparható, de azért egy macska mégiscsak macska, így nem várhatunk tőle lehetetlent.
Ugye.
* Inkább mégsem, ha belegondolok. Két hete Bécsben idéztünk fel a RK-val egy olyan szót, ami tökéletesen leírja a Monarchia működését, ez pedig vala az a szó, hogy “slamperáj”. Meglepő módon ez az én szókincsemben is benne volt valahol az etvasz és a sparhert között, tegnap pedig újólag felidéztük az OBIban, mert a budakalászi OBI tényleg egy marha nagy slamperáj, nem egyéb. Eleve az volt felírva a kötelek mellé, hogy mérd le magadnak, édes gyermekem, de a természetes anyagúakhoz csak ollóval nyúlj, mert a melegvágó tűzveszélyes. Na persze nem volt ott olló. Volt minden szirszar, nagyrészt széjjelhányva meg a polcok alá rugdalva, de olló, az nem. (Mondtam: slamperáj.) Mivel ugyan látványosan mindegyik szizálkötél-vég melegvágóval volt elmetélve, de nekem valamiért mégse akaródzott felgyújtani az OBIt, kemény nyolcperces munkával sikerült kerítenünk egy alkalmazottat, aki odajött segíteni, aztán nekilátott elvágni a kötelet egy papírvágó ollóval, de nem egy naggyal, hanem egy egészen kicsikével.
Minden nap más - mindennap más 