hanem a kis piros Panasonic Lumix DMC-SZ1, aki misztikusan rámdöglött Firenzében, aztán éppoly misztikusan feltámadt tegnapelőtt, aztán megint megdöglött, aztán megint feltámadt, de legalább most már tudom, hogy nincs ebben semmi misztika.
A drágaszággal az volt a helyzet, hogy abban a pillanatban, amikor bekapcsoltam, elkezdett zúmolni a végtelenbe és tovább, aztán döccenve megállt egy olyan ponton, ahonnan másfél kilométerre lévő tárgyakat már viszonylag jól tudtam volna fotózni. Aztán onnan nem moccant. Én nem értek a lovakhoz, ezért azt feltételeztem, hogy valami digitális hiba miatt volt így, ennélfogva a második feltámadásáig úgy kezeltem mindezt, mint A Gépben Lakozó Szellemek Újabb Kurvahülye Trükkjét. A második feltámadást viszont már saját kezűleg segítettem elő, és azóta tudom, hogy a gépnek valójában a leganalógabb analóg problémája volt, mégpedig hogy a zúmoló prücikét egy basz nagy gomb irányítja a gép tetején, valójában az a basz nagy gomb akadt ki, én meg őtet némi gyengéd erőszakkal vissza tudom billenteni a helyére. És most Piroska fotóz engem. Jól.
Penszér, sámpányt ide.
Természetesen a piacon voltunk egyébként, hol másutt. Szombat van.
Mivel Csicsóné lányai imádják az áfonyát, a múlt héten mindkét piacra menetelkor alaposan bevásároltunk belőle, és maradt még utánuk a hűtőben annyi, amennyivel elkészíthettem ezt a receptet. A recepttel nem is volt igazából semmi gond (a só mennyiségét kellett volna csak lecsökkenteni egy csipetnyire egy fél teáskanál helyett – bár fene tudja, mostanság túl érzékeny lettem a sóra, mindenből kiérzem), de áfonya helyett következőkor ribizlivel csinálom meg inkább, mert kell ennyi csokihoz valami pikáncs, és ezek az áfonyák nem voltak azok.
Attól még persze megesszük, de valószínűleg valamilyen savanykás lekvárral.
Ma éppen hálistennek nem kell futkásznom sehová (legalábbis jelen állás szerint, de hosszú még a nap, és csak nyugtával fogjuk dicsérni). Ennélfogva pont úgy is festek, mint aki nem futkászik ma sehová.
Tegnap heroikusan nekifutamodtam a macskamászóka gatyába rázásának, mert biztos voltam benne, ha nem csinálom meg még aznap, amikor beszereztem a szizálkötelet, később egyre nehezebb lesz rávennem magam. Mivel ennek az akciónak egyre kevesebb a sportértéke, nem írok belőle külön eská-bejegyzést se, de azért van rá dokumentáció, bár a nyafogást és vicsorgást nem fotóztam le, még csak az kellett volna.
Jellemző módon amikor összeszedtem hozzá a szajrét, még egészen optimista voltam,
és amikor befejeztem a melót, szintén (lásd a ma reggeli fotót),
de közben azért volt peripeteia bőven. Például amikor kiderült, olyan ergya állapotban vannak szegény kaparóoszlopok, hogy az előre tervezettnél több szizálkötelet kell lebontanom róluk, és persze így nem lesz elég a tizenöt méter friss madzag, amit tegnap szereztem be.
Gondolom, ilyenkor az a logikus lépés, hogy az ember újra begyömöszkölődik Emesébe, és ismét meglátogatja az OBIt további szizálkötelekért*, de én inkább a siránkozást választottam, plusz felpattintottam egy Krusovicét, és nekiláttam gondolkodni.
A gondolkodás eredményeként eszembe jutott, hogy van lent a pincében az “egyszer kelljen, s jó, ha van” kategória keretein belül egy darab műfű vagy mokettszőnyeg vagy mifene, úgyhogy a fenti ábrán agnoszkálható módon azzal tekertem körbe az egyik oszlopot, kétoldalas ragasztószalag, tűzőgép, jóleszaz. Ezt persze majd még monitorozni kell, mert én ugyan bízom Mackó eszében, hogy továbbra is azt fogja kaparni, ami kaparható, de azért egy macska mégiscsak macska, így nem várhatunk tőle lehetetlent.
Ugye.
* Inkább mégsem, ha belegondolok. Két hete Bécsben idéztünk fel a RK-val egy olyan szót, ami tökéletesen leírja a Monarchia működését, ez pedig vala az a szó, hogy “slamperáj”. Meglepő módon ez az én szókincsemben is benne volt valahol az etvasz és a sparhert között, tegnap pedig újólag felidéztük az OBIban, mert a budakalászi OBI tényleg egy marha nagy slamperáj, nem egyéb. Eleve az volt felírva a kötelek mellé, hogy mérd le magadnak, édes gyermekem, de a természetes anyagúakhoz csak ollóval nyúlj, mert a melegvágó tűzveszélyes. Na persze nem volt ott olló. Volt minden szirszar, nagyrészt széjjelhányva meg a polcok alá rugdalva, de olló, az nem. (Mondtam: slamperáj.) Mivel ugyan látványosan mindegyik szizálkötél-vég melegvágóval volt elmetélve, de nekem valamiért mégse akaródzott felgyújtani az OBIt, kemény nyolcperces munkával sikerült kerítenünk egy alkalmazottat, aki odajött segíteni, aztán nekilátott elvágni a kötelet egy papírvágó ollóval, de nem egy naggyal, hanem egy egészen kicsikével.
Mielőtt lerágnátok lábatokat izgalmatokban: hápersze, hogy megvettem a prémium csomagot a wp-től, desőt két évre ki is fizettem előre, mert így akciós vala.
Aztán ma megint elmentem munkába, mert dógokat kellett intézni*. A szabadság nyilván olyasmi, ami opcionális, pihenni meg majd szóratás után fogunk.
Igen, ez egy újabb batikolt veddfelke. Még van kettő, akit ti nem is láttatok.
* Pótalkalmassági vizsga! Augusztus 13-án! Amikor mindenki kötelező nyári szabadságon van! Az útszélen bicikliző bádogkrisztusát neki. Ha van ismerősötök a felvinél, nyugodtan megmondhatjátok neki, hogy miattam csuklik.
Ezen a héten is volt minden, mint a búcsúban. Pihenni se ártana ugyan ebben az úgynevezett vakációban, de azt majd a sírban is lehet. Én mondjuk szóratást irányoztam elő, úgyhogy nekem nyilván a sírban pihenés se jönne össze.
Ma is voltunk piacon, vittük az éppen soros kiskorút is, aki hozzávetőleg úgy viselkedik, mint egy ifjú apácanövendék: rendkívül udvariasan kussol, vajmi keveset látunk belőle, és mindig szemérmetesen magára zárja a szobája ajtaját. Ha nem jönnétek rá a leírásból, melyik darabról beszélek, ez most éppen Tosca, akinek régen a primadonnai temperamentum és a szünet nélküli beszéd volt a sajátja, ezen felül úgy pörgött, mint egy dinamó. Sejtésem szerint otthon sem ismernének rá a jelenlegiek alapján, de hát a bürgüncfalvi levegőnek az a sajátossága, hogy ha nem csordában hozza el Csicsóné a lányokat, akkor meglehetős gyakran atipikusan viselkednek.
Hát jó, akkor ezúttal is azt fogjuk szeretni, ami van.
Mivel a házban ugyi csak vagy százhúsz Burda van, Perpétának nem ezekből, hanem a saját kedvenc ruhája alapján varrtam egy újat.
A szokásos eljárás ilyenkor mindig a méregetés meg a részletek 1:1 arányú átmásolása sütőpapírra,
aztán az ifjú hölgyet beküldjük az anyagok közé, kiválasztani egy olyat, ami szimpatikus. Utána már nincs sok kecmec, csak varrunk meg varrunk meg varrunk.
Mit mondhatnék. Tegnap este kilakkoztam negyven körmöt a sajátjaimat is beleértve, gatyába ráztam a szobámat, válaszoltam három szakdolgozónak, kiszabtam két gyerekruhát, ma megvarrtam egyet, agnoszkáltam a munkahelyi leveleim között egy olyat, ami miatt felhívtam az oktatásszervezőt, és közösen dühöngtünk rajta egy sort, most pedig alig múlt dél, de muszáj elhevernem egy pöppet, mielőtt berobog Csicsóné, hogy elszállítsa harmadik számú leányát, helyébe pedig itthagyja a második számút.
Mostam, takarítottam, főzök (kicsaptam egy csirkét a CrockPotban a teraszra, no), elláttam reggelivel a kölcsöngyereket meg magamat, leboltoltam vele a filctollak igazságos újraosztását (ez nagyon fontos volt), és most lerogytam egy percre a teraszon ebben a vibráló csütörtök délben, ahol már pihegni sincs igazán energia, de mindjárt pörögni kell tovább.
Amikor ma reggel összeciheltem magam, hogy letotyogjak régi és új családtagjaimmal a piacra,
aztán utána be Emesébe, el a Pepcóba zárt strapacipőt venni*, majd el a Skanzenbe, még nem sejtettem**, hogy a mai nap közepe négy órányi kontemplatív vonszolódást fog jelenteni, melyek közben a gyermekcse egy adott ponton megfőz egy skanzeni babakonyhában egy komplett ebédet, úgymint lecsó tükörtojással, gyümölcssaláta és körtés pite.
A hazaérkezés óta már benyalt egy kakasos nyalókát és két marék áfonyát, valamint a tegnapi nap akvarellmunkái után ezúttal temperafestékkel kezdett kísérletezni, melynek jelszavai valának mocskolás és pocsékolás, de hát ez van, na, macskát tartani se könnyebb, az hajnali négykor kezd ordítani, hogy a reggelijét akarja.
* Röhögök, nem tagadom. Itt még Csicsóné egyik lányának sem sikerült úgy megérkeznie, hogy a nála lévő cipőkészlet megfelelt volna a) az időjárásnak, b) a terepakadályoknak. Mi ilyenkor mindig elszáguldunk valami olyan cipőért, ami célszerű és általában fröccsöntött, aztán reménykedünk, hogy legalább az ittlétet kihúzza a kölyök lábán. Néha érnek pozitív meglepetések, egy üvöltőpink gyerekszandált például öt évvel később agnoszkáltunk egy újabb példány lábán, pedig én annak a lábtyűnek első pillantásra két hét élettartamot jövendöltem.
** Lófaszt nem sejtettem, indiánnak lenni tapasztalat.
Amikor azt mondtam, hogy vissza az eceteshordóba, akkor számítottam arra, lesz benne egy csomó ecet, de volt még más is, amiről egyelőre nem tudom megállapítani, pontosan micsoda, talán takony.
Miközben mink Bécsben múlattuk a szárnyas időt, anyósom kapott hétvége-köszöntésül és istenhozott gyanánt szombat hajnalban egy sztrókot. (Pénteken este értek vissza az én anyám látogatásából, ergo néhány napig a família legnagyobb része Ausztriában volt, ilyen se volt még eddig.) A helyzet, úgy fest, jobb, mint amennyire rossz is lehetne, de hát akkor is, bent fekszik még a szubintenzíven, és egyelőre azt se tudni, mikor engedik haza. Az orvosok az óvatos optimizmus hangján beszélnek a családhoz, úgyhogy ennek örülünk. Úgyszintén óvatosan.
Mindezek megkoronázásául én ma bementem rádióba mint úgynevezett szakértő, és két órán át jártattam a pofámat. Adás csak szeptemberben lesz, arról természetesen hűségesen tudósítlak, ha addig fel nem dobom a pacskert, ami egyre reálisabbnak látszik ilyen előzmények után. Ja, mondtam már, hogy holnap jön Perpéta? Ezt már igazából nem érdemes lemondanom, mert ki tudja, mit hoz a jövő.
Mindehhez képest, úgy vélem, cefet jól néztem ki máma. Ez még változni fog.
A kreativitásom mindenkori mélypontján vagyok, úgyhogy minden kis lépést sikernek könyvelek el – például azt, hogy (úgy két és fél év után) újra elővettem a házigyártott Vajda Lajos kifestőket.
Az egy olyan izé, kötőszövet az ember talpában, és ha begyullad, akkor fáj. Asszem, nekem most éppen ez a bajom. Többek között.
Ma van a kötelező szabadságom hivatalos első napja. Természetesen ma is Esztergomba kellett mennem, mert ha ég a ház, akkor kit érdekelnek a tanszékvezető hivatalos szabadnapjai, hehh.
A pohár mindig vagy csordultig tele van, vagy kongóan üres, és marha nehéz elkapni a pillanatot, amikor bekövetkezik az átmenet a két állapot között. Galéria!
Mivel úgy festett, hogy normalizálódik az áramügyi helyzet, ma reggel feltekercseltem az összes tyúkbelet a lakásban.* Na hát ehhez képest az elmúlt fél óra azzal telt, hogy háromperces ritmusokban váltogatja egymást a totális áramszünet (minden fázison) és a teljes díszkivilágítás, a kettő közötti átmenetek meg tele vannak gépi csipogással, ahogy újraindul a wifi, a riasztó, a napelem konvektora meg a két nyomtató.
Fuck the system, elmentem bótba.
* Apósom egyébként, aki még az enyémnél is hülyébb cirkadián ritmusban él, már nekilátott tegnap az éjjel folyamán a tekercselésnek. Erre onnan jöttem rá, hogy azt a madzagot, amin a hűtőm meg a wifink élt, már kihúzta valamikor egy olyan időpontban, amikor én nem voltam eszméleten. Vissza persze nem dugott semmit sehová, de nekem lenni dedukszijo nevű szupererőm, úgyhogy röpke negyed óra alatt sikerült rájönnöm, vajon miért lehet, hogy a kávéfőző működik, a hűtő meg a wifi viszont nem. Pacsit nekem.
Apósom további tyúkbelek segítségével forgalomba állította a routert is, mert még mindig csak egy fázison van áram a házban. Megjegyzem, amilyen munkaügyi leveleket kapok, jobb lett volna, ha nem teszi.
Maci viszont, mint látható, jól van. Legalább egyvalaki legyen jól, a mindenségit neki.
Tegnap akkora vihar döngött keresztül rajtunk, hogy a ház felében még mindig nincs áram (a villamos vezetékünk az építészet csodája, három fázis két különböző hálózati trafón, örömbódottá), úgyhogy a hűtőszekrényem a mosókonyhából felvezetett hosszabbítón dödörög, az internetem meg sehogyse, ugyanis a router a hiányzó hálózati részben van, és én azt már nem költöztetem sehová, apósom már kiszedte és a padlóra pakolta a mikrót, hogy a beépített hűtő konnektorjához odaférjen. Az is kétesélyes, lesz-e egyáltalán internet, ha már lesz áram, mert az internetkábelt kicsit megtépte a vihar (meg a mályvák is lefeküdtek a földre anyósom futóbabjaival egyetemben, de tényleg megúsztuk ennyivel), szóval ha esetleg leeesnék a föld színéről, akkor tudjátok, hogy mi történt.
Most éppen amúgy Esztergomban vagyok, mert bejöttem aláírni izéket, de mindjárt megyek is vissza, hejh.
Minden nap más - mindennap más 